Fülep Lajos: Egybegyűjtött írások II.
A szerző életében megjelent írások
és énekelje az embernek a dionysosi szimbólumban az élet igenlése, elfogadása legmagasabb fokának elérését. Ő volt az első, aki a régebbi, Sókratés előtti, még gazdag és túláradó hellén ösztönnek megértéséhez meglátta azt a csudálatos tüneményt, melynek Dionysos a neve: csak a túl sok erőből érthető meg, az erőnek pesszimizmusából ... Más görögség ez, mint a Winckelmanné és Goethéé, mely összeférhetetlen a dionysosi művészet szülőelemével, az orgiazmussal. Később Nietzsche már csak a dionysosi misztériumokban, a dionysosi állapot jelenségeiben látta a hellén ösztön alaptényét, az „élethez való akaratot". A görög ember szemében a nemi szimbólum maga volt a tiszteletreméltó jelkép, s a nemzés, a terhesség, a születés a legmagasabb és legünnepélyesebb érzéseket keltette. A misztériumtanban a fájdalom szentté van avatva: a szülő nőnek fájdalmai szentesítik egyáltalán a fájdalmat - minden levés és növés, a jövőt szülő minden élet föltételezi a fájdalmat... A teremtés örök kedvéhez, az élet örök igenléséhez kell a szenvedés állandó világra jötte. Mindezt jelenti Dionysos neve: ebben a szimbolikában van vallásosan megérezve az életnek legmélyebb ösztöne, az élet jövőjéé, örökkévalóságáé - maga az élethez való út, a nemzés, mint szent út... A legmagasabb, legörvendőbb, túláradó, lelkes igenlése az életnek nemcsak a legfelsőbb rendű, de egyben a legmélyebb belátás Nietzsche szerint, melyet az igazság és tudomány szigorúan megerősít és fönntart. Semmit, ami van, nem szabad elvetni, szükség van mindenre; amit a keresztyének és egyéb nihilisták elvetnek, a létnek azok az elemei, végtelenül magosabb rendűek az értékek sorában, mint amiket a dekadens ösztön jónak nevez, fönntart. Hogy ezt megértse az ember, ahhoz bátorság kell, s ehhez viszont erőtúlság; mert az előretörő bátorság s az erő mértékének megfelelőleg közelítjük meg az igazságot. A mondott erők neve: tragikus bátorság és erő. Az eredményük az élet szükségletének fölismerése, s ennélfogva az életnek úgy, amint van, elfogadása még legidegenszerűb és legkeményebb problémáiban is; az életnek akarata, mely legfőbb típusainak föláldozásában önnön kimeríthetetlenségének örül - ez a dionysosi gondolat, a tragédia gondolata. Az örökkévaló levésnek öröme, mely még a pusztulásnak örömét is magában foglalja. - Ez alapon Nietzsche magát az első tragikus filozófusnak tartotta - szóval a pesszimista filozófus legszélsőbb ellentétjének, ellenlábasának. Előtte hiányzik a dionysosi szellemnek filozófiai pátoszba való átfordítása, hiányzik a tragikus bölcsesség; ennek nyomait kereste ő a Sókratés előtti görög filozófusoknál s különösen Hérakleitos közelében tudott fölmelegedni. Később Nietzsche keresvén a rokon dolgokat a maga gondolatai s azok közt, miket eddig gondoltak, a következő egyezésekrevetette a súlyt: az elmúlásnak és pusztulásnak elfogadása az elhatározó gondolat minden dionysosi filozófiában, elfogadása és igenlése minden ellentétnek és harcnak, a szünetlen levésnek (Werden) gondolata szemben a „létnek" (Sein) fogalmával. Az „örök visszatérés" tanát, azaz minden dolog végtelenszer megismétlődő körfutását, Zarathustrának ezt a tanítását már hirdethette volna Hérakleitos is, s a Stoában, mely alaptételeit Hérakleitostól örökölte, van is nyoma neki. Mire tanították Nietzsche szerint a hellént a dionysosi misztériumok? Az örök életre, az élet örök visszatérésére; a múltban megígért és megszentelt jövőre; az életnek elmúlással, halállal, változásokkal való diadalmas igenlésére. A Geburt der Tragödie-ben csak csírái vannak ennek a nagyszabású tragikus dionysosi bölcsességnek, de benne 32
