Fülep Lajos: Egybegyűjtött írások II.
A szerző életében megjelent írások
tragédia a dionysosi kórus, mely újra meg újra az apollói képek világát veti föl - szóval a tragédia magvát, a mítoszt, a zene teremti magából. A zenének mítosszá való átolvadása adja a tragikumot. A mítosz események lánca, szenvedések ábrázolása, de mint ilyen, a zenének, az ősszenvedés nyelvének interpretálása. Az ősi ditirambusban az ember nem individuumként, hanem mint faj, akar beszélni. Azt, hogy megszűnt egyedi embernek lenni, a szemnek szimbolikája, a gesztusbeszéd által oly módon fejezi ki, hogy mint szatír, szóval természeti lény a természeti lények között, taglejtésekkel beszél, mégpedig a fokozott gesztusbeszéddel, a tánccal. A hanggal azonban, az énekkel kifejezi a természet legbensőbb gondolatát: nemcsak a faj géniusza, miként a taglejtésben, hanem magának a létnek géniusza, az akarat, érteti meg magát ezúttal közvetlenül. A taglejtéssel tehát az ember belül marad a faj, szóval a jelenségvilág határain, a hanggal azonban a jelenségek világát mintegy visszavarázsolja eredeti egységébe. Mája fátyla szétfoszlik tőle. A dionysosi ditirambusban a dionysosi rajongó valamennyi szimbolikus képességének legnagyobb fokozására sarkallódik: valami soha nem érzett dolog tör benne megnyilatkozásra, az individua tio bilincseinek széjjeltépése, az eggyé levés a faj, sőt a természet géniuszával ez a tulajdonképpeni dionysosi szenvedés, az individuatio, ez a mítosz, a tragédia témája. A tragédia művészetének megváltó hatása, hogy megment bennünket a zene révén az individuatio érzésétől, mely minden bajnak, gyötrelemnek forrása. A lét mélyébe az individuatio varázsának megtörésével a zene vezet vissza, mely önmagából teremti a tragikus mítoszt, a dionysosi ősi bölcsességnek apollói művészi eszközökkel való megjelenítését, a tragikai érzésnek, kinyilatkozásnak, bölcsességnek esetről esetre való példáját, a zene általánossága az egyes szimbólumot; csakis a zene szelleme teszi érthetővé a tragédiában az egyén pusztulásában telő örömet, a zene, mely a jelenségek múlandóságával szemben a lét örökkévalóságának metafizikai vigaszát tudja nyújtani. A tragédia összhatásában mindig a dionysosi elem diadalmaskodik, mert a tragédia oly hanggal zárul - a metafizikai vigaszéval a hős pusztulta után - , mely a jelenségek apollói művészetéből sosem csendülhetne ki. Ez Nietzsche kísérlete, Aristotelés óta az első jelentékeny kísérlet arra, hogy a tragédiának esztétikai magyarázatát adja, a pusztulásban telő esztétikai örömét. Idők folytán Nietzsche elmélete a művészetek apollói és dionysosi jellegét illetőleg sok változáson ment át, végül Apolló szférája beleolvadt a Dionysoséba, annyiban, hogy a kettő közül Nietzsche kiemelte a minőségbeli ellentétet, s csak a fokozati különbséget hagyta meg, azt mondván, hogy az apollói művészet forrása a „mámor", mégpedig a látás vízióteremtő mámora. Nietzsche Schopenhauerral szemben, aki a befogadó ember, az objektív néző esztétikáját csinálta meg, az alkotó művész esztétikájára vetette a súlyt, s ekképp produktív esztétikát teremtett, amellyel azonban maguknak a művészeteknek kérdését mégsem lehet megoldani. Gyönge oldala nem a különbségtevés, hanem hogy nem magukból a művészetekből indult ki, amelyeknek pedig állandóbb törvényeik vannak, amelyekre építeni lehet, mint a művészeknek. 0 beágyalta magát az alkotó művész testi és lelki működésének legrejtettebb zugaiba, de ami finoman operáló, mélyre vájó kezei közül kikerült, amit éles fülével a művész bensejéből kihallott, nem annyira esztétika, mint művészpszichológia, művész-fiziológia. Mert ugyan mennyiben álom az architektúra? Vagy mennyiben mámora a szemnek? A művészetek eredete és egymáshoz való viszonya 28
