Fülep Lajos: Egybegyűjtött írások II.

A szerző életében megjelent írások

Ennek a két művészi erőnek, az apollóinak és dionysosinak, e pesszimizmusgyőző erőknek egyesülése, szövetsége, kombinációja szüli - a görög tragédiát. Úgy, hogy a tragédia teljesen pesszimisztikus talajban gyökerezik, a dionysosi mélységekben, sötétségekben, szörnyűségekben, az ember elementáris, ősi, a természettel közös örök szenvedéseiben, ágai azonban felnyúlnak Apolló ragyogó verőfényébe, a megváltó látszatba, a gyönyörű illúzióba... A jelenség szemlélete megváltja az embert a levés szenvedéseitől, viszont a lét örökkévalóságának érzete a jelenségek pusztulásának gyászától. A tragikai művészetnek nyitja csak a benne telő esztétikai öröm lehet - hogy telhet azonban öröme a görög embernek a tragédia rettenetességeiben? Csak e kölcsönös apollói és dionysosi megváltódás révén. A jelenségvilágnak jelentőségét Dionysos növeli, Dionysos mámorát viszont Apolló fokozza, a hősök pusztulásáért az élet örökkévalósága vigasztal, az élet örök szenvedését a látomás szépsége feledteti - a két isten így támogatja s emeli egymást. Nem fejet hajt az ember a jelenségek pusztulása előtt, nem beletörődik, egyenesen esztétikai öröme telik benne, így felel Nietzsche tragikai világnézete Schopenhauer rezignációjára. Egyáltalán e két művészi erő versenyével függ össze a művészet fejlődése, mint az emberiségé a nemek ellentétével. Ők tették lehetővé a görög embernek az életet, megváltván őt a pesszimizmustól, s a tragédiában teremtvén neki olyan művészetet, mely metafizikai vigasszal tud eltölteni, a lét örökkévalóságának hitével - s ugyancsak ezen erők egyike, az apollói, volt az, mely az olymposi istenek magasztos világát teremtette, hogy megmentse őt a lét borzalmaitól. Immár nyilvánvaló, hogy a görög derű nem a könnyenvevés optimizmusa, mert a szenvedés nagy képessége követelte meg az olymposi illúziót s a tragédia metafizikai vigaszát. A dionysosi állapotban az ember egész érzés- és indulatrendszere jut izgalomba és fokozódik: a dionysosi ember képtelen arra, hogy valamilyen szuggesztiót meg ne értsen, nem megy el mellette nyomtalanul semmilyen érzés, bírja a megértő és kitaláló ösztönnek, de egyszersmind a közlő művészetnek legmagosabb fokát. Minden mezt, minden indulatot magára tud ölteni: állandóan átváltozik. A dionysosi géniusz az az ember, aki teljes önfeledtségben eggyé lett a világ ősokával; ez állapotban ő az ősfájdalomból, önnön megváltására, annak visszfényét, képét, mását teremti - ami esztétikai nyelven annyit jelent, hogy az akaratnak közvetlen objektivációja, a zene, szül magából egy, fényes jelenségvilágot: így támad az apollói művészet a dionysosiból, így születik a tragédia a zenéből, ez a Geburt der Tragödie aus dem Geiste der Musik. A tragédia a Dionysos-tisztelők ujjongó és jajongó ditirambikus kórusából született - a színpad eseményeivel és alakjaival együtt a zenének képekbevaló kiáradása, rögződése, kristályosodása. A kórus eksztatikus állapotában látja Dionysos isten magasztos alakját, s vele együtt a színpad és cselekmény is eredetileg a kórus víziója. A tragédiának hőse mindig Dionysos, az ő szenvedéseiről szól a mítosz, a széttépett, földarabolt, a princípium individuationisnak áldozatul esett isten szenvedéseiről, a szatírok kara őt gyászolja és ünnepli a téli ünnepeken, a kar feje az ő élményeit meséli el drámai beleképzeléssel. A tragédia későbbi hősei is mind csak Dionysos álarcai, s a tragikus esemény, a mítosz magva, az isten individualizálódása. A dionysosi mámor tehát apollói látományt teremt magából, amely látható megelevenedése, jelenséggé válása neki s egyes esete, példája, kifejezése a dionysosi mámor általános érvényű megnyilatkozásmódjának, a zenének. A görög 27