Fülep Lajos: Egybegyűjtött írások II.
A szerző életében megjelent írások
ső képek felé fordulás és azok alkotása. Apolló a szemet gerjeszti izgalomba úgy hogy az a vízió erejét éri el. Ilyen par excellence vizionáriusok a festő, a szobrász, az epikus. Az eposzban a rhapsodos fogalmak által benső képek teremtésére ösztönöz. Apolló világa, a szép látszat világa elfeledteti velünk az örök szenvedést, megvált az örök levéstől. Apolló varázsa alatt az ember megfeledkezik az akarat szünetlen működéséről, szünetlen pusztításáról, a múló jelenséget öröknek véli és óhajtja, boldogan szemléli. A plasztikus művészetben Apolló az egyént megváltja szenvedésétől a jelenség örökkévalóságának illúziójával. Apolló tehát az individuum magában megállásának, maradandóságának, jelentőségének szimbóluma, ő maga a princípium individuationis, 1 1 szimbóluma a látszatnak, az egyedi lét ábrándjának öröme. A művészet másik istene, Dionysos, épp ellenkezőleg az apollói princípium individuationisnak, az ember egyéni voltának széttörését jelenti, az ember újra egyesül a természettel, amely egyesülés az emberben s a természetben mindennél hatalmasabb elragadtatást kelt. Az ember újra egynek érzi magát az Ősokkal, a világakarattal, a mindenséggel, annak egész örömével és szenvedésével. Ez állapotnak fiziológiai rokonjelensége a mámor. Jelképe a szőlőtőkének éltetője, a mámornak forrása, az égető tűzből és a hűsítő harmatból szűrt italnak patrónusa, az önfeledtető, az emberinél hatalmasabb érzésekbe ringató, az önkívület útján a dolgok mélyébe zuhantató hatalmas Dionysos. A dionysosi ember kilép, kiárad önmagából, beléolvad a mindenség teremtő erejébe, örök akaratába, eggyé válik az örök termékenységgel, az örök pusztítással és alkotással, a változó pusztuló jelenségekkel szemben a világ lényegének örökkévalóságát éli. A jelenségek születnek és elmúlnak, s a dionysosi embernek épp ebben a termésben és pusztulásban telik mámoros öröme, mivel ő az egész folyamatot belől, a világ, a természet méhében éli át, az örökkévalóság, az ősakarat fészkében. A dionysosi ember belátja a pusztulás szükségét, mivel tudja, hogy a világ egy elégedetlen, túl gazdag istennek alkotása, aki a lét kínját csak szakadatlan változással és teremtéssel győzi meg. A világ lényegének, az akaratnak közvetlen művészi megnyilatkozása a zene - a dionysosi ember a mámor állapotában a zenével beszél a mindenség mélyéből a világ lényegének örökkévalóságáról. A zene közvetlen objektivációja s képmása az akaratnak, mint maga a világ, vagy a platóni ideák, s Dionysos varázsa illeti az embert, hogy e (formailag is) legáltalánosabb nyelven tudjon megszólalni az egyedül állandóról, a végtelenről, a mindenség nagy egységéről. Mind a két művészi erő tehát egyaránt legyőzője a pesszimizmusnak: s ezzel Nietzsche már első lendületre túlszárnyalta Schopenhauer és Wagner álláspontját. Az apollói álom megmenti az embert a pesszimizmustól a világnak, a jelenségnek, a víziónak szépségével: az ember hisz a jelenség örökkévalóságában s az életet szépségéért élésre érdemesnek tartja. - Viszont a dionysosi mámor, mikor eggyé olvasztja az embert a világ ősszenvedésével, melyet nem volna képes elviselni, ha az egyesülés következtében nem érezné magát örökkévalónak, a jelenségek múlandóságának láttára azzal az érzéssel tölti el az embert, hogy maga a világ lényege sértetlenül tovább él - s ekként a dionysosi mámor hatása alatt az ember élésre érdemesnek, kívánatosnak tartja az életet, mert örökkévaló. A dionysosi bölcsesség egyenesen örömet jelent a jelenségek pusztulásán a szüntelen levés, a jövő dolgok, a diadalmas jövendő tudatában. Dionysos egyet jelent az élet princípiumával 26
