Fülep Lajos: Egybegyűjtött írások II.
A szerző életében megjelent írások
vészetnek is. „Schopenhauer alapgondolata, az életakarat végleges megtagadása, rettenetesen komoly, de egyedül megváltó gondolat. Számomra természetesen nem volt új, s elgondolni nem is tudja senki, akiben eleve nem élt. Teljes öntudatra azonban csak ez a filozófus emelte bennem"- írja Wagner egy levelében Lisztnek. Ez Wagner viszonya Schopenhauerhez, s lényegében marad is mindvégig. Nietzschének is ez a kiindulópontja, azonban épp a legfontosabb dolgon kellett nyomban túlhaladnia. A schopenhaueri művész-metafizika csak a passzív, a szemlélő művészi tevékenységgel számol, nem az alkotó művésznek, hanem a nézőnek esztétikáját írja le, benne nincs helye az aktív művészi akaratnak, mely nem éri be az objektív szemlélettel, hanem formál, sem ezzel a világgal, hanem a maga képére teremti a világot, átteremti, alkot, mást ad, mint a világ, a természet, mellette teremt valamit, ami megáll magában: s éppen ez a művészet, s csak ez a művészet. Ha csak az akarattól ment szemlélet lenne a művészet alapja, akkor - épp Schopenhauerből vont helyes következtetés szerint - nem lehetne művészet a zene. Hogy a művészet azonos a szemlélettel és megismeréssel? Lehet a megismerés fokával mérni a művészetet szabad? Ugyan mennyi megismerés van egy görög épületben, vagy a Palazzo Strozzin, vagy Mozart zenéjében? - s ha van, fontos az? Az a fontos? Vagy az Iliasban? Amit Nietzsche magáévá tehetett Schopenhauer metafizikájából, a pesszimizmus gondolata volt, ezt megbecsülte, de fölül kellett múlnia. A világot, melynek lényege az akarat, az örök szenvedés, melyet az embernek meg kellene tagadnia, belőle a szabadulást keresnie - Nietzsche megmenti, mint esztétikai tüneményt, művészi alkotást, melyben érdemes és kell élni, benne el kell viselni az akaratot és szenvedést, mivel ők az örök alkotás tényezői. Schopenhaueren és Wagneren keresztül jutott el főproblémájához, mely a görögség valódi mivoltának kiásása, igaz képének megalkotása. A görögségnek is alapja a pesszimizmus, bizonyság rá a tragédia s a tragikus mítosz, de valami megmenti a görög akaratot a buddhista önmegtagadástól és nihilizmustól; úgyhogy a „görög derűt", „görög életörömet", a híres görög optimizmust a lapos közfelfogástól eltérően épp a pesszimizmus alapján kell megoldani, mint az életfáj dalomtól való megváltódást, de a szenvedés elfogadásának, igenlésének örömét. A görög derűnek hétköznapi, üres, hamis fogalmával, melynek fölszíne alatt nem örvénylik a lét borzalmas valójának tudata, lehetetlen úgy a görögségnek, mint a görög művészetnek, főként a tragédiának lényegéhez jutni. A görög művészetből Nietzsche azt tanulta, hogy nincs olyan szép felület, amely ne takarna borzalmas mélységeket - viszont, hogy a legszörnyűbb örvények, a legveszedelmesebb vulkánok fölé is, s éppen oda, épülhet életörömmel teli művészet és kultúra. Schopenhauerrel és Wagnerrel függnek össze a Geburt der Tragödie egyéb fő- és mellékkérdései: a művészet értékének, jelentőségének, metafizikájának problémája, továbbá egyáltalán a kultúrának kérdése, a kultúra értelmezése, hogy mi az igazi kultúra, mitől függ, miként támad, fejlődik és hanyatlik. A művészet a kultúrának rugója, alapja, mértéke, célja, összefoglalója - wagneri gondolat, melyet Nietzsche is magáévá tett. Wagner a művészettől várta az elkorcsosult emberiség újraéledését, felfrissülését, szellemi és erkölcsi megváltását, különösképp a színháztól, a zenés drámától - a jövő műfajától. Ha van arra lehetőség, hogy a művészet újjászületése révén megújhodott élet számára színház támadjon, mely kultúrája legbensőbb rugójának akképp felel meg, mint a görög színház a görög vallásnak, akkor a kép24