Fülep Lajos: Egybegyűjtött írások II.

A szerző életében megjelent írások

gondolatot. Korán mellé szegődött legnagyobb nevelője, elmélyítője, sorsa: a szenvedés. De megtanulta, s életének tán ez volt a legnagyobb győzelme, a szenvedést és fájdalmakat a művész tiszta, zavartalan, pártatlan szemével nézni, mindenben szükségest és jót látni, megismerni mindennek értékét annak kezében, aki a szenvedést is föl tudja használni, aki mindenből, ami éri, a tudásának, megismerésének, kultúrájának elemét tudja kiolvasztani s magának gazdagodására, javára fordítani, lépcsőnek használni, melyen mind magasabbra hág. Mi más a gondviselés, mint az embernek az a képessége, hogy mindent, ami éri, beleértve a legnagyobb csapásokat, a maga javára fordít? A gondviselést, sorsot, végzetet magára veszi az ember, betölti velük a lelkét - e transzcendentális hatalmakkal. S innen az a titokzatosság, mely a jelentékeny embereket körülveszi, az elszántság, a végtelen merészség és magabízás, s ez az, ami lenyűgözi embertársaikat - de el is taszítja, mikor lelkük benső valója, mindaz az új, tekintetlen, veszedelmes dolog, mi bennük lappangott és készült, hirtelen szabadba tör. Ekkor a nagy emberek elhagyatottan magukra maradnak s élethalálharcot vívnak, egymagukra a hétköznapisággal és megcsontosodott szokásokkal, mint...mint Nietzsche. Ilyen dolgok erjedtek benne. S ekkor már gyülekezett feje fölé a nagy fekete felhő, melyből valaha Zarathustra villámának kellett kicsattannia, ő hívta és ingerelte a vihart, kérte és köszöntötte a villámot. Az jött - villám, mely a szívbe hasít, s melytől megtisztul az egész ember, mint a levegő a vihartól. Újra a szívbe hasít, élesebben, s ekkor remélni tanul az ember... ismét él minden, új termékenység jő, megduzzad a föld. Harmadik villám is jő. Egyenesen a szív közepébe. Vihar és felhőszakadás! Villám és dörgés! S egy hang ezt kiáltja: újulj meg! - Oh, gyermek-Zarathustra! II. A tragédia eredete... láttuk a fészket, melyben ez a különös könyv - nietzschei nyelven: kentaur - költ. Kentaur, mert különböző elemek, tudomány, művészet és filozófia ölelkezéséből született. A benne lévő tudomány a filológia. A filozófia főként Schopenhauer filozófiája. A művészet - Wagneré s a görög művészet. Schopenhauer metafizikája szerint a világnak két oldala van, egy megismerhetetlen s egy megismerhető. Az első a való világ, a világ lényege, Ding an sich-je - az akarat. A másik a jelenségek világa, melyben élünk - az én képzetem. A világ tehát akarat és szemlélet. Az akarat - per analogiam és antropomorf következtetéssel örök szenvedés, gyötrelem, mivel örökké tartó céltalan vak akarat. Ennek az akaratnak sosem szűnő gyötrelmeiből csak - a szemlélet mentheti meg az embert. Az az ember menekülhet tőle, aki teljesen át tudja adni magát a szemléletnek, aki a megismerés tiszta, akarat nélküli alanyává tud válni, aki kilép a jelenségek változó világából és az időből, s az akarat állandó objektivációit, az örök eszméket, a platóni ideákat látja a természetben. Ilyen ember, akit a szemlélet megvált a világnak rettenetes valójától, lényegétől, alapjától, a művész, a zseni, „a tiszta világszemmé" vált ember. A művészet tehát elsősorban szemlélet, s mivel szemlélet, megváltója az embernek. Ez a pesszimista gondolat, az élet lényegének, az akaratnak megtagadása, az embernek a művészet által az akarattól való megváltódása alapja a wagneri mű23