Fülep Lajos: Egybegyűjtött írások II.
Kéziratban fennmaradt írások
hogy minden emberi testnek és gondolatnak az örökkévalóságban van igazi értelme. Mint ahogy az ember test és lélek, ugyanúgy két világnak lakója; tettei soha sincsenek önmagukban, hanem mindenkor árnyékot vetnek a másik világba, s ez az árnyék ugyanolyan formájú, mint eredetije. Mi több: a tulajdonképpeni valóság ez az árnyék, mert ebben fejeződik ki ideája, értelme a tettnek. Az ember ebben az árnyékban mintegy másik testet készít magának, melyben lakozik, ha földi testétől meg kell válnia: tetteinek, morális életének összessége egységes, konkrét valósággá tömörül, mely az ember legbensőbb mivoltával, lényegével azonos. A túlvilágon az ember ebben a lényegében él: minden egyéb járulékát és tulajdonságát levetette. És ennek a lényegnek egyúttal az a metafizikai morális jelentősége, hogy önmagának morális megítélését magában hordja, mely már a földön megnyilvánul, de egész tisztaságában a halál után revelálódik: az ember mindenkor párhuzamosan halad erkölcsi életének árnyképével, mely őt a túlvilágon képviseli, de egyszer elkerülhetetlenül szembejut és egybeesik vele, egész léte erre redukálódik, de immár örökre ugyanebben a formában tart. Bűn és bűnhődés, bűn és vezeklés-tisztulás korrelatívumok, melyek elválhatatlanok s egymás nélkül elképzelhetetlenek, mivel bennük az isteni logika fejeződik ki, hasonlóan ahhoz az univerzumhoz, melyben ez az egész morális színjáték lejátszódik. A Commedia ennek a logikának interpretálása minden emberileg fölfogható vagy revelált gondolatában; ahol e logika föl nem fogható (mint pl. a predesztináció gondolatában), ott meg nem tagadtatik, hanem utalás történik arra, hogy logikussága meghaladja az emberi értelmet, abban a biztos meggyőződésben, hogy az eddig minden ízében logikusnak megismert isteni műben nem fordulhat elő logikátlanság. Az ember földi élete, örök élete s az univerzum megfelelő helye az identitás viszonyában fejeződnek ki a mindent átható keresztyén-skolasztikus morális gondolat alapján. Mondottuk, hogy az univerzumot átható rend és törvény etikai: minden dolognak helyzete a mindenségben kifejezi az istenséghez való viszonyát. Ennek a kozmikus törvénynek van alávetve az ember is, földi és földön túl való életében egyaránt. És ez a princípium a pokol és a purgatórium beosztásának alapja. E két túlvilági birodalom egymással párhuzamos rendszerű úgy általános tervében, mint némely részletében. Mivel mindkettőben ugyanaz a kozmikus törvény uralkodik, hogy az erkölcsösebb, tisztább lélek istenhez közelebb áll térbelileg is - minden dolognak meg lévén szabva helye a mindenségben, melyet természeténél fogva keres - , nemcsak spirituálisán, a legkönnyebb bűnökkel a pokol felső köreiben, a legsúlyosabbakkal alsó köreiben találkozunk, a purgatóriumban pedig éppen fordítva, mivel itt a költő nem lefelé tekint istentől eltávozó irányban, hanem fölfelé, tehát istenhez közeledő irányban halad, minél magasabbra érünk, annál enyhébb bűnöket találunk: a lélek fölfelé vivő útjában folyton tisztul és könnyebbedik, ami Dantén magán is kifejeződik szimbolikusan. A pokol feneke tehát éppen ellentétes pólusa a purgatórium tetejének, Lucifer a földi paradicsomnak, a pokol legfelső köre pedig ellentétes pólusa a purgatórium legalsó körének. E két túlvilági birodalomnak alakja is teljesen egymásra van szabva: a pokol tölcsér, mely a föld középpontjában, Luciferben, a purgatórium pedig hegy, mely a földi paradicsomban csúcsosodik ki: az előbbi a földön kezdődik s Luciferben végződik, az utóbbi a földön kezdődik és istenben végződik. 238
