Fülep Lajos: Egybegyűjtött írások II.

Kéziratban fennmaradt írások

A tulajdonképpvaló Infernót két előének előzi meg. Az elsőben Dante morális eltévelyedését érzékelteti meg a vadon erdőben való eltévedés allegóriájával, a napsütötte dombbal, melyet meg akarna mászni, de amelytől három fenevad, a párduc (bujaság), az oroszlán (gőg) s a nőstény farkas (kapzsiság, fösvénység) elriasztja. Különösen ez utóbbi szegi útját, s egyáltalán nemcsak itt, hanem az egész Commediában - szimbolikusan - jelentékeny szerep jut neki, mivel a dantei etika szerint minden bajnak, országok és egyes emberek romlásának oka a kapzsiság. Miközben Dante riadtan a vadon felé hátrál, megjelenik neki Virgilio alakja - jelképesen az emberiséget a földi erkölcsre és boldogságra vezető császári hatalom, vagy, az egyénre vonatkoztatva, az emberi ész, melynek föladata, hogy az embert az isteni kegyelem fölvételére előkészítse. Virgilio fölvilágosítja Dantét, hogy helytelen utat választott - az üdvösségre az út csak a poklon és purgatóriumon át vezet. Ez utóbbiból másnak kell majd a paradicsomba fölvezetni őt. A Virgilio nyomán elinduló Dante azonban megdöbben a nagy vállalkozás gondolatától, s különösen a kételytől, vajon hivatott-e ő erre a nagy feladatra? Virgilio meginti kislelkűségéért s felvilágosítja, hogy felsőbb mennyei akarat erejéből teszi meg az utat: őt, Virgiliót, maga Beatrice, leszállván a mennyből a Limbóba, szólította föl Dante segítségére, viszont Beatricét két fennkölt lélek, egyik maga Szűz Mária, másik Santa Lucia, küldötte Virgilióhoz. Dante útja és megváltása tehát az ég rendelése, mely megfelelő közvetítők útján a Szűztől kiindulva Virgilio révén jut Dante tudomására. A Szűz az, aki megkönyörül Dantén s megmenti az eltévelyedéstől, valamint ő az, aki a megjárt út után annak legvégső céljához, az isten-vízióhoz juttatja Dantét - a költemény elején és végén a Szűz ekképp mint az isteni kegyelem, könyörület, szeretet és pártfogás szerepel. Elhivatásának isteni voltáról meggyőződvén, Dante bátor lélekkel követi Virgiliót, aki a pokol kapujához vezeti, mely fölött Dante a híres fölírást olvassa: „Általam visz az út a gyötrelem városába, általam az örök fájdalomba, általam az elveszett emberiség közé. Igazságosság vezette legfőbb Alkotómat: az isteni hatalom, a tökéletes bölcsesség s a legfőbb szeretet teremtett engem. Előttem nem teremtődött semmi, hanem ha olyan, mi örök, és én örökké élek. Vessetek le minden reményt, kik rajtam beléptek!" Alig lépnek be az előcsarnokba, Dante rettenetes sírást és sóhajt hall mindenfelől, melytől visszhangzik a „csillagtalan lég", úgyhogy a részvéttől s rémülettől könnyekre fakad. A közömbösek, a színt nem vallók, a semmilyen párthoz nem tartozók szenvednek itt a közömbös angyalokkal, s bűnhődésük méltó bűnükhöz: bögölyöktől, darazsaktól s egyéb fullánkos férgektől gyötörve kénytelenek szünetlenül egy lobogó után nyargalni, mely soha meg nem áll. Sem az ég, sem a pokol be nem veszi őket, mert az egyiknek nem elég jók, a másiknak nem elég rosszak. Virgilio nem nevez meg senkit e névtelen és hírtelen tömegben, hanem en bloc,

34 fölényes gesztussal s a legfölényesebb szavakkal intézi el e gyávák és színtelenek seregét: „Hírüket a világ meg nem őrzi; az isteni könyörület és igazságosság megveti őket: ne vesztegessük a szót rájuk, hanem nézz körül, s eredj tovább!" E szerencsétlenek után, „akik sohasem éltek", Dantéék elérkeznek az Acheronhoz, melyen Charon átszállítja a lelkeket, ezek „hasonlóan a levelekhez ősszel, mikor hullanak egyre-másra, eladdig, hogy az ág csupaszon tekint alá vesztett lomb239