Fülep Lajos: Egybegyűjtött írások II.
Kéziratban fennmaradt írások
lése, minden függetlenség energikus hangsúlyozása mellett, a köztük létrehozandó affekcionális és istenrendelte kötelék gondolata a legszebb bizonyítéka annak, hogy a De Monarchia mennyire nem pártirat és mennyire nem számolt a históriai lehetőségekkel, amelyek e gondolatnak mindenkor csúful ellene mondtak. De Dante nem is maga a pápai institúció ellen lép föl, hanem: 1. a pápai hatalom túlkapása ellen, 2. a pápa egyeduralmát bebizonyítani akaró kanonisták ellen, 3. az egyház elvilágiasodása ellen. A pápának minden világi hatalomról le kell tennie a császár javára, akit az kizárólag megillet. E tételének megerősítésére az érveknek végtelen sorát hozza föl ellenfeleivel szemben, kezdve az ótestamentumtól végig a római histórián, allegorikusán interpretálván az egyes eseményeket azon idea javára, hogy a világi hatalom egyidős a spirituálissal, s jogainak ez utóbbi által való gyakorlása uzurpálás. 2 6 Az egyháznak hivatása, hogy Krisztus szegényeit istápolja, akiké mindene; az egyház nem tulajdonosa javainak, csak kölcsönbe bírja őket, hogy kezelje s a szegényeknek állandóan szétossza a jövedelmeket. Az egyház elesett eredeti mivoltától s hivatásától, s csak gyökeres reform, kívülről jövő lökés zökkentheti bele vissza. Ezt a lökést - amilyen utópikus volt az ideál, olyan fantasztikus az eszköz Dante a császártól várta, oly apokaliptikus császár eljövetelétől, aki mint isten követe jő a földre, ahol újra helyreállítja isten országát. Minél inkább meghiúsultak álmai, minél jobban elveszett a császár hatalma, Dante annál fantasztikusabb, vizionáriusabb képekkel hirdette jöttét. Nem a realitást nézte, nem vonta le belőle következtetéseit, hanem azt hirdette, aminek az örök igazságszolgáltatás nevében hite szerint lennie kellene - s aminek végzetszerűleg ellenkezője történt meg. A császári hatalom végleg semmivé zsugorodott a pápáéval szemben, s Dantét senkisem válthatta meg súlyos sorsától, melybe fantasztikus politikája sodorta. A DIVINA COMMEDIA Említettük, hogy a Commedia keletkezésének ideje 1313 és 1321 közé tehető, hogy föltételezi VII. Henrik halálát, amely esemény nélkül a költemény politikai álláspontja és szelleme meg nem érthető. Most még azt kell hozzátennünk: a Commedia a teljesen kiforrt költőnek és művésznek műve, akinél már nincs tapogatódzásnak és próbálkozásnak nyoma; mindaz, ami megelőzi, csak kísérlet és előkészület a nagy műre, amely elejétől végig egyöntetű és harmonikus. Nemcsak a művész éri el benne megállapodottságát: a tudós, a gondolkodó s a vallásos ember a maga változhatatlan, szilárd kontúrjaival bontakozik ki belőle. Dante a Commedia írásának évei alatt sok újat láthatott és tanulhatott: de gondolkozásának alapelveit, érzésvilágának alapmotívumait már semmi meg nem változtathatta. A Vita Nuova s a Convivio ingadozásai és kielégítő, biztos tudásra való vágya már messze vannak. Dante politikailag az ideálisan és utópisztikusán fölfogott impériumban, filozófiailag a nagy skolasztikusokban, főleg Szent Tamásban, vallásilag a misztikus eksztázis benső valóságában megtalálta életének megbonthatatlan egységét. Ami, Dante karakterét tekintve, annyit is jelent, hogy ő előző életének csak azokat az elemeit vette föl világnézetének rendszerébe, amelyek átalakulván szervesen bele tudtak illeszkedni; minden egyebet levetkőzött magáról és elvetett. A Divina Commedia tehát nem költői napló, még kevésbé autobiográfia: Dantétól mi sem állhatott távolabb, mint életének és átalakulásának reális rajzát adni. Csak a beteljesedés, lelki 231
