Fülep Lajos: Egybegyűjtött írások II.
Kéziratban fennmaradt írások
életének egésszé válása bírt számára értékkel. Ezért már pszichológiai okokból eltekintve minden formai meghatározottságtól - fölösleges a Commediában „fejlődést" keresni, akár fejlődést magában a költemény művészi megformálásában, akár a benne ábrázolt lelki folyamatban. Ami fejlődés van benne, az csak ideális lehet és szimbolikus. Az eltévelyedéstől az istennel egyesülésig megtett út nem annak a bizonyos Danténak útja, aki élt ekkor és ekkor, hanem jelképe minden útnak, amelyet bármely ember vagy az egész emberiség e két határ között megtehet. A Divina Commedia ebben a szimbolikus formájában csak akkor születhetett meg, amikor Dante már nem volt többé probléma önmagának, amikor empirikus életének mozzanatai legföljebb anyag voltak a költő kezében, de nem döntő tényezők lelki sorsára. Olyan ember műve, aki már megváltotta önmagát; akinél azonban ez a megváltódás nemcsak etikai és vallásos önfölülmúlás volt, hanem egyúttal művészi is, s ezért szükségszerűvé tette a művészi kifejezést. Danténél nem lehet különválasztani vallásos és művészi élményt és fejlődést: a Vita Nuova Beatricéjétől a Commediáéhoz, a szentimentális, fülledt s veszedelmekkel teli vallásosságtól a kitisztult tökéletességig való eljutás azonos a művészével is. Amíg azonban a kizárólag vallásos élmény megmaradhat bensőségnek, addig ugyanennek az élménynek, amennyiben művészi is, formát kell öltenie, mert enélkül sem önnön tisztaságát, sem - amennyiben a másik elem vele teljesen összeforrt és azonos - vallásos tisztaságát el nem érheti. Mert nem úgy kell képzelni, mint ahogy sokan, mechanikusok, képzelni látszanak, hogy amikor a költőben kész volt az élmény, akkor hozzáköltötte az új Beatrice-alakot, szóval a megfelelő kifejezést. Akinél, mint a művésznél, a kifejezés nem pusztán otium, 2 7 közlésszükség, hanem lénye legbensejének akciója és önmegváltása, annál nem lehet szó egyfelől életről, másfelől annak kifejezéséről: mert a kettő szünetlenül együtt halad, ha csak benső vajúdás formájában is, egész addig a pillanatig, amikor a kifejezés leválhat az életről, mivel saját életre tett szert - szóval nem jő hozzá az élethez, mint valami kívülről jövő és különböző, hanem kinő belőle, elementáris szükségszerűséggel. Dante vallásos küzdelme és vajúdása egyúttal a Divina Commedia formájának is szünetlen küzdelme és vajúdása: első csíráját, első megvillanását és sejtelmét már láttuk a Vita Nuova végén, ahol még a kifejezhetetlen érzelem és vágy alakjában jelenik meg, mint valami, aminek el kell következnie, anélkül hogy valóban tudni lehetne, mi lesz, mint az embereknek a boldogságra való vágyában. De ettől az első megvillanástól kezdve Dante élete nem más, mint a Commedia élete: ez él őbenne, ez az ő lényege. Minden szava és minden tette a születő Commediának megszólalása: maga a megírott költemény pedig nem másolata, hanem összefoglalása, summája ennek az életnek. Természetesen valami kvalitatíve egészen új, s már ezért sem másolat; mint ahogy minden igazi szintézis valami kvalitatíve újat jelent önnön elemeivel szemben. A Divina Commedia litterális 2 8 fejlődésének kimerítő tárgyalásából nem maradhat el mindazon irodalmi műveknek s a Commediához való esetleges viszonyuknak tárgyalása és vizsgálata, amelyek Dante előtt valakinek túlvilágon jártát vagy túlvilági vízióját ábrázolták. Mi beérhetjük e vizionáriuis irodalomra való puszta utalással, mert, mint a Divina Commedia formájának tárgyalásánál látni fogjuk, a dolog természeténél fogva egyik sem lehetett döntő befolyással reá. A Divina Commedia művészi, etikai és vallásos problémája annyira eltér az övékétől, hogy legfeljebb 232
