Fülep Lajos: Egybegyűjtött írások II.
Kéziratban fennmaradt írások
mellett el kell ismerni róla, hogy nemcsak hogy túl van a kezdet próbálkozásain, hanem nagyon is tiszteletre méltó fokot jelent, amelyet - mindig a tudományos prózáról van szó - a későbbi olasz irodalom csak nagysokára fog újra elérni. Különösen jelentékeny azonban azért, mert Dante a volgarén való tudományos értekezést nemcsak gyakorolja, hanem igazolja, megvédelmezi, mégpedig a legenergikusabb módon, kegyetlenül támadván azokat, akik a nép nyelvét lenézik s alkalmatlannak tartják. A Convivio szerepe a Commedia művészi előkészítésében jóformán semmi, annál nagyobb a tudományoséban: a Commedia jóformán egész tudományos tartalma innuce 2 4 megvan benne fogalmi földolgozásban. A sztoikus életideál Catóban kristályosodik ki, aki úgy, ahogy a Convivióban szerepel, azonmód átmehet a Commedia világába. A gentil donnának 2 5 azonban, a filozófiának, még nagy átalakuláson kell átmennie, hogy a Commedia Beatricéjévé válhasson: a misztikus elemnek teljesen fölül kell kerekednie benne s uralkodóvá válnia. Absztrakcióból, bármennyire passzionátus is legyen Danténak hozzá való viszonya, átalakulnia egységes, közvetlen, benső élménnyé, hogy konkrét formát ölthessen. A De vulgati eloquentia Dante kritikai műve az olasz nyelvről, annak sajátságairól és kiválóságairól, s egyáltalán az első értekezés modern európai nyelvről. A latinul írott s négy könyvre tervezett műből mindössze az első két könyv maradt reánk, úgyhogy Danténak ez a prózai műve is, mint a Convivio, töredék. A költőnek célja annak tudományos kimutatása, amit már vehemensen hangsúlyozott a Convivióban, hogy a vulgáris olasz nyelv mindennek kifejezésére alkalmas, tökéletes nyelv, méltó arra, hogy a legkiválóbbak használják. Dante politikai traktátusa, a De Monarchia, minden ízében etikai szellemű. Politikai megállapításai mind a legvégső célban, az igazságnak a földön helyreállításában gyökereznek. Azokkal szemben, akik szerint az üdvösség csak az egységben lelhető föl, s ahogy egy isten van az égben, úgy egy főnek, egy vezérnek kell lennie a földön, kimutatja, hogy a teljes harmóniát csak a két vezér, a pápa és a császár együttműködésével érheti el az emberiség. Mint ahogy az ember testből és lélekből áll, úgy az emberiségnek földi élete, hivatása, kötelességei és céljai vannak a mennyeiek mellett. A morális akaratnak, erénynek, jognak, igazságosságnak saját területe van az isteni kegyelemé mellett. Ez utóbbi csak az előbbinek fönntartásával, teljességével válhat az emberiség javává, csak a teljes földi békében, népek és emberek egyetértésében. De mint ahogy a testnek céltudatos vezetésre van szüksége, hogy anarchiába ne tévedjen, s önmagának kárát és pusztulását ne okozza, ugyanúgy az emberiség morális és jogi életének szüksége van egy vezetőre, aki abszolút igazságossággal kormányozza. A földi igazságnak és boldogságnak isten által kiküldött megvalósítója a római császár, aki az egész földnek legfőbb ura, az összes államoknak és városoknak feje, ugyanúgy, mint a pápa az összes emberek lelki pásztora. De ha a test szükségletei mások is, mint a léleké, ha a földi állam autonómiája abszolút is az egyházzal szemben, azért a lélek magasabb rendű, mint a test, az egyház, mint az állam, ugyanolyan mértékben, mint az isteni kegyelem fölötte áll az emberi akaratnak. Ezért a császárnak úgy kell tisztelnie a pápát, mint atyját, s úgy kell dolgoznia, hogy végeredményben ez utóbbinak művét készítse elő: a spirituális boldogságét. A császárnak a De Monarchia legvégén a pápa alá való ilyetén rende230
