Fülep Lajos: Egybegyűjtött írások II.
A szerző életében megjelent írások
pl. az isten stb. A tévedés csaknem elmaradhatatlan, de a fogalmakkal való cáfolás mégsem elegendő erős ahhoz, hogy az ilyen nézeteket kiirtsa. Szükségletet szükséglettel kell legyőzni, megsemmisíteni. Át kell fordítani, alakítani, értékelni, más utakra vinni a meglevő szükségleteket, új szárnyakat szabni az ösztönöknek, új szükségleteket teremteni. Mindenki, aki korának egy-egy szükségletét kielégíti, számíthat a kor hálájára. De vannak szükségletek, amelyeket még elő kell idézni, s amelyek teremtője rendesen meg nem értésben s hálátlanságban részesül. Nagy gondolatot csak egyes ember termel, de keresztülviteléhez a tömegre van szükség, mert a tömegnek viszont az ösztönei hatalmasabbak az egyeséinél, s ezeket az ösztönöket kell megindítani, működtetni, kormányozni. Nietzschének a filozófiában tanítója, nevelője Schopenhauer. Tőle kapta azt a gondolatot, hogy a világnak lényege az akarat, s az ő révén jutott ahhoz a problémához, mely mindig fontos volt neki, hogy miként kell értékesíteni az akaratot. De a fiúi tisztelet mellett kezdettől fogva kritikai szemmel nézte Schopenhauert, s nem leplezte a rendszerében tátongó nagy hiányokat, ami nem vont le szemében Schopenhauer értékéből, mivel azt vallotta, hogy a nagy emberek tévedései tiszteletre méltók, mert termékenyebbek mint a kis emberek igazságai. Igen jól tudta, hogy Schopenhauernak sem sikerült megtalálnia a Kant által körülírt ismeretlennek kulcsát, s hogy az akarat, mint a világ Ding an sichje, nem egyéb költői intuíció termékénél logikai bizonyítékok híján, de - ízléstelenségnek tartotta cáfolását. (Később sem cáfolta Schopenhauert - visszavetette.) Hogy fölismerte a rendszer ingó alapjait, az nem érintette a Schopenhauer személyébe s különösen kultúranevelő hivatásába vetett hitét. Csak így lehetett, hogy Schopenhauernak olyan szép emlékművet állított, akkor, mikor filozófiáját már egyáltalán nem vallotta. Nietzschei tulajdonság: szép búcsúztatókat mondani szerettei fölött, de úgy, hogy senki se tudja, hogy búcsúzik. Schopenhauert újraébredő klasszicitás, germán hellenizmus filozófusának tartotta, s a kort, melyben élünk, a Schopenhauerénak, egy egészséges pesszimizmus hajnalhasadásának, a férfias komolyság idejének, mely elveti az üres és lényegtelen dolgokat, s nagy léptekkel halad az egészség és egyszerűség felé. Az „általános jólét" nem az igazság szférájában fészkel - ezzel számolnunk kell: mert az igazság ki akar mondatni akkor is, ha rút vagy etikaellenes. Nietzsche kora gyermekségétől, mint később mindvégig, egész testtel, egész lélekkel ment bele a küzdelembe, problémáit nemcsak az agyával vetette föl, hanem a szívével is. Azok közül való, kiknél az érzés és gondolat határai kikutathatatlanok, s kikben a higgadt, meghányt-vetett idea mögött szenvedélyek forrnak. Az ő egyéniségét nagy vonásokkal megrajzolni nehéz. Túlságosan komplex. (S ezt még hangsúlyozni fogjuk többször.) Ó a nagy önanalizáló - egyúttal az ösztön dicsőítője. Az önmegfigyelés bénítja az energiát - az ösztön a legjobb; tetteinknek öntudatlanul kell megtörténniük - ő mégis öntudatra vált mindent. Nemcsak az éles színek embere ő, hanem a leheletszerű nüánszoké is. Filozófiája mellett mélységes, teli szív lakott benne - nem mindig békén -, s már diákkorában vallotta, hogy nagyot és fönségeset csak az ilyen szív tud teremteni. Korán érezte, hogy szenvedélyes jellemének tüzét az emberek ki nem fogják állni; sőt megrémülnek a démoni hatalomtól, mely eget s poklot megjár, a szeretet s gyűlölet szakadékain keresztül száguld, s kiáltó ellentétben tobzódva hol feldúlja a fenségest, hol megvalósítja a legvakmerőbb 22
