Fülep Lajos: Egybegyűjtött írások II.

Kéziratban fennmaradt írások

tessék s vigasztalják, nem hasonlít-e néha csalódásig az ifjú Dantéhez, akinek szívét álmában Amor megéteti szíve választottjával, s aki szintén familiáris az angyalokkal? Beatrice ilyen „kép", ilyen crucifix, ilyen Madonna, akire a kezdőnek szüksége van, akinek szólnia kell hozzá, érte csodát cselekednie: de majd eljő az idő, amikor úgy tekint vissza erre az időre, mint szellemi gyermekkorára. A misztikus a festett vagy faragott Krisztus helyett egyenesen a láthatatlanhoz, a hangtalanul szólóhoz, a képek nélkül láthatóhoz fordul: így Dante a firenzei Beatrice valósága és emléke helyett a tisztán szellemi, spirituális valósághoz. Amit Platón tanított, az embernek a földi dolgokon keresztül a szellemiekhez való fölemelkedését: azt valósította meg a költő minden szépség, minden földi csábítás iránt végtelenül fogékony művésztemperamentuma, amely a „jelenségen", a földi szépen keresztül kiküzdötte magát az örök szépnek szemléletére s vele egyesülésre. Ha Dante hivatásos misztikus vagy a kanonizálásra megérett szent lett volna, ez a transzfiguráció nem menne csodaszámba; de Dante gyermekkorától élete utolsó napjáig művész volt minden ízében, szóval olyan ember, aki számára a való világ hasonlíthatatlanul valóságosabban és szebben létezik, mint bármely más kategóriába tartozó embertársa számára. Daniéban a művész és a misztikus nem sorvasztotta el, hanem kiegészítette egymást: a Divina Commediában mindkettőjük végsőre fokozottságában és harmóniájában, s a Vita Nuovában első összeilleszkedésük kísérletében. Ezért bármennyire profán lírai költemény látszata van helyenként a Vita Nuovának, alapjában s legmélyén a földöntúli, a misztikus ideállal való eljegyzésnek traktátusa: a Vita Nuova Dantéja még nem ismerte a profán szerelmet, ahogy a Commediáé már ismerte - a profán szerelem ideje kettőjük közé, a megtérés és a fölmagasztalás közé esik. A Vita Nuova versnek és prózának váltakozása, zökkenő és egységtelen, két egymás mellett parallel haladó vonalon halad, melyek sohasem találkoznak. De ilyennek kell lennie, ha nem akarja meghazudtolni magát. Mert a Vita Nuova visszatekintés, a megtért s már magasabb fokra elérkezett embernek visszatekintése a csodálatos útra, melyet megjárt. A megtérő ember élete tele van véletlennel, illetőleg oly eseményekkel, amelyek véletlennek látszanak; distanciára, messziről áttekintésre van szükség ahhoz, hogy az ember a véletlenekben fölfödözze a csodát s a gondviselést. A Vita Nuova körülbelül kilenc esztendőnek szonettjeit és canzonéit foglalja össze, amelyek legtöbbnyire egyes, izolált eseményekről szólnak, amilyen izoláltaknak az ember a közelálló dolgokat látja; mikor azonban Dante visszatekint rájuk, akkor mindenikük értelemre tesz szert az egész végbemenésben és életben, akkor kiderül, hogy ebben az életben minden mozzanatnak megvolt a maga öröktől fogva megszabott rendeltetése, hogy isten keze működött benne, az ember előre jutott s fölfelé, anélkül hogy tudná, hogyan s miként. És ekkor nincs más választás, mint: vagy egyáltalán elvetni az egyes izolált pillanatokat kifejező költeményeket, vagy úgy összefoglalni őket, mint a Vita Nuovában történt. Mert úgy, ahogy vannak, meg nem maradhatnak, nincs etikai létjogosultságuk, mert a véletlenről beszélnének ott, ahol a gondviselés revelálta magát, blaszfémia-számba mennének. Dante kérlelhetetlen morális és művészi lelkiismeretének tudható be, hogy a művészi egységet és harmonikus hatást föláldozta a magasabb művészi szempontnak. Az a forma, mely a Vita Nuováé, lehet hogy hibrid s az esztétikát kritikára kihívó, de nem lehet más, mint amilyen: milyenségének metafizikai és etikai szükségszerűsége van. Ha a Divi227