Fülep Lajos: Egybegyűjtött írások II.

Kéziratban fennmaradt írások

lelkének s szellemének egyetlen tárgyává. A szentimentális, romantikus szerelmi lírát fölváltja a filozofáló, moralizáló spekulatív költészet, melynek prózai keretben való összefoglalása, mint a Vita Nuova az előző epocháé: a Convivio. A politikai életben akkor kezdett részt venni, mikor már családot alapított; 30 éves volt, mikor legelőször politikailag szerepelt. Szereplése kezdetben meglehetősen lanyha és jelentéktelen volt. Ez az időszak Firenze politikai életében fölöttébb nevezetes: a nép 1293-ban kivívta diadalát a nagyokkal, a hatalmasokkal szemben, törvénycikkekkel rendkívül megnehezítvén ez utóbbiaknak a legfőbb közhivatalok viselését. Dante maga is kénytelen volt beírni magát az orvosok és gyógyszerészek (fűszeresek) céhjébe. A hatalmas famíliák között a Cerchi- és Donati-család oly ellenséges viszonyba keveredett egymással, mely hosszú éveken át Firenzének nemcsak békéjét, hanem függetlenségét is komolyan veszélyeztette. A Cerchiek a néppel tartottak, a Donatiak ellenben a nagyok ambícióinak voltak legelkeseredettebb küzdői. Ebbe a politikai és családi, általános és személyes érdekű, guelfek és ghibellinek, „fehérek" és „feketék" között vívott küzdelembe került bele Dante, mint két malomkő közé azáltal, hogy a tanácsnak tagja, majd a priorok egyike lőn. A pápa, VIII. Bonifácius, ahelyett hogy a nép pártjára állt volna, a Donatiakkal szövetkezett, akiknek segítségével Firenze megkaparintását remélte. Dante szívvel-lélekkel a nép, a „fehérek" pártjához tartozott, vagy ahogy akkor hívták őket, ghibellinekhez, amely név minden időben s minden helyen a körülmények szerint mást és mást jelentett. 1300-ban Dante a priorok közé tartozott, akik éppen ekkor, vele együtt, energikusan szálltak szembe a pápai akarattal. A belháború azonban nem szünetelt, úgyhogy újabb vérontások után a megerősödött signoria mindkét párt fejeit száműzi, köztük Guido Cavalcantit, aki a száműzetés során maláriába esett, amely betegségben ifjan el is halt - amely halálnak ilyenformán Dante is egyik, bár természetesen csak közvetett, oka. Közben elérkezett a Jubileum ideje, melyre Bonifác pápa felhívására tengernyi zarándok gyűlt össze Rómába, amennyit Róma nyilván sem azelőtt, sem azután nem látott. Dante is a zarándokok között volt, s élményeinek emlékét több helyt belevitte műveibe. 1301 folyamán újabb súrlódások támadnak a pápa megbízottja s a signoria emberei között, mely utóbbiak közt Dante mindig exponáltabban tűnik ki a köztársaság jogainak, érdekeinek és függetlenségének védelmezőjeként. A veszedelem azonban már ott lebegett Firenze s vele Dante fölött: a pápa Valois Károllyal s a nápolyi királlyal szövetkezve megkezdte a fegyveres erőszakot Firenze elnyomása s megkerítése érdekében. Valois Károly seregével Firenze ellen vonult, s ezzel a „fehérek" uralma lealkonyult. A megrémült köztársaság békét akart, s e céllal követeket küldött a pápához, kik között volt Dante maga is. Bonifác azonban rá se hederített a követek kéréseire, valamennyit hazaküldte, Dante kivételével, akit visszatartott. Közben pedig Károly a „feketékkel" bevonult Firenzébe, ahol a pusztítás, gyújtogatás, kegyetlenkedés vert velük tanyát. Ezzel Firenze a pápa fönnhatósága alá került, aki magaválasztotta podestát oktrojált rá. A pápa megbízottja, Fra Matteo d'Aquasparta, akit az előző rezsim nem engedett szóhoz jutni, visszatért a városba, s ezzel kezdetét vette a megtorlás: 1302. január 27-én közzététetett az ítélet, mely másokkal Dantét is sújtotta. A legszennyesebb vádakat hordták föl ellene, termé219