Fülep Lajos: Egybegyűjtött írások II.

Kéziratban fennmaradt írások

igazak a költő (a bolognai Giovanni del Virgilio) szavai: Theologus Dantes, nullius dogmatis expers...

1 Az egyház nagyjai közül a legtöbb szál Szent Ágostonhoz (a Confessiones éthosza elementáris erővel ragadta meg lelkét), Dionysos Areopagitához és Nagy Gergelyhez fűzi egyfelől; Clairvaux-i Szent Bernáthoz (akitől datálódik a középkor nagy Mária-kultusza, amelyben kétségkívül Szent Bernát közvetlen hatása alatt, Dante is egész lélekkel részt vett), Assisi Szent Ferenchez és Aquinói Szent Tamáshoz másfelől. Szent Ferenc emléke Dante idején oly friss volt az olasz nép között, mintha még maga is élt s tanított volna. Dante az egyház nagy reformátorát látta benne; de a franciskánus bensőség is mélyen megindította lelkét. Ami a filozófiát illeti, nem kell szem elől téveszteni, hogy Dante, mint általában a középkor embere, nem különböztette meg a teológiától, s ugyanazon problémáknak megoldását várta tőle, mint emettől, ázott meggyökerezett hit alapján, hogy az isteni és világi tudománynak meg kell egyeznie egymással. Ennélfogva a filozófiához való viszonya éppen olyan bensőségesen személyes, szenvedélyes, önnön lelki küzdelmeire és megpróbáltatásaira választ kereső, mint a teológiához való, s amellett gyakran oly fantasztikus költői formát ölt, hogy alig lehet tudni, vajon csakugyan a filozófiát, vagy pedig imádott nőjét, húsból és vérből való földi lényt illet-e. A XIII. század vége felé Aristotelés jelentősége és befolyása rohamosan nőtt az európai filozófiára, különösen a dominikánusok tevékenysége révén. De soha senki - sem azelőtt, sem azután - fölül nem múlta Dantét Aristotelés csodálásában. Egyszerűen „il Maestro"

2

, „il Filosofo"

3 a számára; „az emberi ész mestere", „a mi életünk mestere", „Magister sapientium"

4 , „azok mestere, akik tudósok" (il Maestro di color che sanno) stb. nevekkel illeti. 0 „az a dicsőséges filozófus, akinek a természet mindenki másnál inkább megnyitotta titkait". Aristotelés tekintélye annyira fölötte van minden kritikának, hogy bármely kétes esetben elég rá hivatkozni, hogy a kérdés föllebbezhetetlenül meg legyen oldva. De ismerte is alaposan, nemcsak tisztelte Aristotelést. Legtöbb az időben ismert s megszerezhető művét tanulmányozta, amint nagyszámú Aristotelés-idézeteiből is kitűnik. Dante etikája nagyon sokban függ Szent Tamásé tói, de nem kizárólag tőle; Szent Ágostonnak s a franciskánus mozgalomnak sokkal mélyebb hatása volt rá, hogysem egész erkölcsi gondolkodását át ne itatta volna miszticizmusával; másfelől nyilván Averroesre visszamenő racionalisztikus-intellektualista tendencia is megnyilatkozik nála. Szent Tamás etikája inkább csak a külsőséget, a tudományos mázt adta neki; az eleven princípiumot azonban, mely erkölcstanának oly sokfelől összeverődött elemeit összetartja, csak Dante egyénisége, személye, spontán erkölcsi öntudata teremthette elő. S valóban, amily gyönge, ingadozó és eklektikus erkölcstana, oly határozott, egységes és magában álló erkölcsi öntudata és érzése. Úgyhogy amit Dantéról, a teológusról mondottunk, azt meg kell ismételnünk Dantéról, a filozófusról, az etikusról: hogy nem volt eredeti, újító szellem a filozófia terén, hanem alaposan és mélyrehatóan újra átélte s átgondolta, amit a hagyomány eléje tárt. Készen átvett etikai rendszere azonban nem kevésbé fontos költészetére, mint teológiája. A Divina Commedia egész tartalmának és formájának benső hatóereje a miszticizmus. Mint ahogy etikájában Dante csak a külső vázat s a terminológiát vette át a skolasztikusoktól, egész lelki berendezését azonban a sztoicizmus és franciskaniz212