Fülep Lajos: Egybegyűjtött írások II.

Kéziratban fennmaradt írások

intim lírai-szerelmes költemény, és Dante Francescája az első modern nőalak, Shakespeare Júliájának előhírnöke. Ez a mű, melynek egyetemessége meghaladja minden más műét, s melynek gyökerei beláthatatlan korszakok rétegeibe nyúlnak, természetesen olyan „fejlődéstörténetet" mutathat föl, mint jóformán maga a világ. A Commediában vannak motívumok, melyek oly régiek, mint maga az emberiség. Történt már kísérlet e „fejlődéstörténet" megírására, és vissza kellett menni az egyiptomiakig és babiloniakig, de ez a kísérlet nem sok haszonnal járt. Mi a Commediának előföltétele? Az egész középkor. És mi a tágabb értelemben vett előzménye? Az emberiség vallási, filozófiai, politikai, szóval kulturális története. Csak egész önkényesen lehet kikanyarítani ebből az anyagból azt, ami a Commediával vonatkozásba hozható. Nyilván az a vita sem fog soha lezáródni, hogy mi és mennyiben „hatott" a Commediára. Alighanem minden, ami Dante ismeretének körébe került. Ő azok közül a zsenik közül való, akik mindent abszorbeálni képesek, ami a kezük ügyébe kerül, s amihez hozzányúlnak, teljesen az ő képükre alakul át. Másfelől azonban, bármily egyetlen, páratlan jelenség is Dante, szükséges, hogy legalább főbb vonatkozásait lássuk elődjeihez és kortársaihoz, azokat, amelyek leginkább szóhoz jutnak művében. Ezért, mielőtt magának Dante művének ismertetésére térnénk, röviden vázolni fogjuk helyzetét az európai kultúrában, az európai irodalomban s végül az olasz irodalomban. Mindenekelőtt azzal kell tisztába jönnünk - és ezt az igazságot végig szem előtt tartanunk - , hogy Dante ízig-vérig hű, ortodox katolikus és egyházának hű fia. Azért fontos ez, mert sokáig sokan eretneket láttak Dantében, az egyház ellenségét, tanainak megtagadóját, a reformáció előhírnökét, a középkor Lutherjét stb. Mi sem tévesebb ennél a fölfogásnál. Okot reá Danténak az egyház ellen való heves kifakadásai szolgáltattak, csakhogy Dante, mint sok buzgó fia az egyháznak, éles különbséget tett maga az egyház és méltatlan szolgái közt. Nem egy szentje van az egyháznak, aki a legkegyetlenebb szavakkal ostorozta az egyház bajainak okozóit, a klérus romlottságát. Dante annyira hű fia a katolikus egyháznak, hogy viszonya az egyház nagyjaihoz, még azokhoz is, akiket közvetlenül ismer s tanulmányoz, nemkülönben Jézus Krisztushoz, teljesen az egyházi hagyományban gyökerezik; nem úgy látja e nagyokat, amilyeneknek írásaikban megnyilatkoznak, hanem amilyen színben az egyházi hagyomány hozzá eljuttatta őket. Fontos azonban, hogy nemcsak hithű s szigorú katolikus, hanem hogy a katolikus hitvallásnak csaknem minden dogmáját tárgyalja nagy költeményében, egytől egyig átélvén, megvizsgálván, s gyakran nagy lelki küzdelemmel küzdvén ki őket. Valóban újraéli a keresztyén teológiának több mint ezeréves munkáját. Az az ember ő, akinek lelkében a legelvontabb és legszárazabb dogma drámai élménnyé válik, az intellektus és a hívő lélek drámájává. Világi ember létére nem éri be a neki s vele egysorsúaknak jutott helyzettel, a hit tételek passzív átvételével, hanem nagy tudással felkészülve belehatol az egyház életének legintimebb körébe, oda, melyben a hit elvei kialakulnak, részt vesz a kialakulások processzusában, oly biztossággal járva a legbonyolultabb s szubtilisebb kérdések labirintusában, mint akinek élete hivatása a teológia. A teológia művelése nála nem dilettantizmus, hanem ugyanakkora életszükséglet - tán még nagyobb -, mint a művészet. Mélyen 211