Fülep Lajos: Egybegyűjtött írások II.

Kéziratban fennmaradt írások

s ezt állítja W. R., a szobrász, az északi ideál és a déli mérték és egyensúly e tökéletes szintézise is. R. műve ugyanúgy viszonyul az antikvitáshoz, mint egy francia íróé, Paul Claudelé a középkorhoz: ő azt mondja, ugyanúgy képzelte el a maga középkori drámáját, mint ahogyan egy középkori költő képzelt volna el egy antik drámát. Nem tudós történeti rekonstrukció tehát a mű, hanem ideális rekonstrukció, ahogyan a modern képzelőerő újra átéli az egész elmúlt korszakot. Mindenki számára, aki jól megnézi, így fog hatni R. domborműve

2 is, a régi várkastély udvarán álló germán lovas condottiere: nem egy konkrét egyén képmása, s nem is annak fáradságos keresése, hogyan formázta volna meg egy elmúlt kor, teszem azt a cinquecento művésze, a lovagot - hanem a teljes lovagi és condottiere-szellem spontán átélése, amely egy modern művész képzeletében megy végbe; egy egész korszak szintézise, ahogyan a mi korunk képzeletében él. Találomra választottuk ki éppen ezt a figurát, mint R. egész művészi tevékenységének jelképét, egész magatartásáét a múlttal szemben. Az ő művészete nem egy modern mester tanítványáé, s nem is egy eklektikusé, amely egy kor egy adott iskolájának vagy irányzatának imitációjából fakad. Művében maga a múlt él, annak ünnepélyessége, az a monumentalitás iránti érzék, az a részletező, aprólékos gondosság, amelyet a legnagyobb régi mestereknél találunk, de egyik munkájában sem tudnánk semmiféle közvetlen hatást vagy leszármazást kimutatni. A múlt itt elvként él, mint bármiféle lehetséges múltbeli, jelenkori vagy eljövendő művészet elve, örök és változtathatatlan elv, amelynek éppen ezért nincsenek korlátai, s végtelen változatosságban enged be a maga körébe egyéneket és személyes szándékokat. Ami antik, ami klasszikus, itt nem külsőséges jegyei alapján éled újjá, egy kicsit merevebben, archaikusabban, vagy egy kicsit természetesebben, előrehaladottabban, pheidiasi, praxitelési, lysipposi manírban. Ellenkezőleg, az az elv hatja át, amely, ha néha inkább, néha pedig kevésbé láthatóan is, de mindezekben a különböző megnyilvánulásokban, a valódi művészi szobrok mindegyikében egyaránt megvan, a legarchaikusabbtól a legfejlettebbig. így kerülhető el az önkényesség, a modernekre leselkedő legnagyobb veszély: sikerült itt asszimilálni az egész múltat, minden egyensúlyban van, s nem arra szolgál, hogy ebbe vagy abba az irányba csábítsa a művészt, hanem arra, hogy megadja neki azt a szellemi szabadságot, a cselekvésnek, rugalmasságnak és fegyelemnek azt a szabadságát, a természettel szemben azt a mesteri vidámságot és komoly fennsőbbséget, amely a klasszikus mestereknek is sajátjuk volt, s amelyre a modern mesternek is szüksége van ahhoz, hogy teljességében, harmonikusan, a szó igazi értelmében objektíven fejezze ki a modern ember gondolkodásmódját, érzését, ideáljait és szellemi harcait. Az északi germán és a déli klasszikus szellem növekvő szintézisének Dürertől Holbeinen át ívelő történetében W. R. kétszeresen is tiszteletreméltó helyet vívott ki magának, hiszen olyan korban sikerült megteremtenie ezt a szintézist, amikor alig talál társakat maga körül, akik ugyanazt a feladatot teljesítenék: e nagy hagyomány felvételének és továbbvitelének, s épségben az utódokra hagyományozásának feladatát. Egyszerre művész és mester ő: olyan művész, aki egy Goethe örömét és büszkeségét is kivívta volna. 209