Fülep Lajos: Egybegyűjtött írások II.

Kéziratban fennmaradt írások

lektika azért is, mert a modern ember sosem képes teljesen levetkőzni olyan, a saját korából származó elemeket, amelyek nem szervesülhetnek a régiekkel, s amelyek így egyfajta szinkretizmust eredményeznek, az „archaikus eklektika" néven ismert későalexandriai korszakhoz hasonlóan. A modern ember, Nietzsche mondása szerint, a túlságosan sok történelemtől szenved: ismeri, átjárja, felhalmozza maga körül valamennyi korszakot; s - fűzzük hozzá mi - annyira szenved ettől, hogy már csupán önkényesen képes dönteni a múlt valamely korszaka vagy jelensége mellett. És minél inkább szakosodik, minél inkább kerülni igyekszik az eklektikát a múlt egy adott jelenségének kizárólagos kultiválása révén, annál inkább az önkényesség és az eklektika hálójába kerül. Nem paradoxon ez, hiszen éppen ezáltal értjük meg világosan egyfelől a történettudomány, másfelől a művészet eszközeinek és céljainak eltérését. Az eklektika elkerülésének egyetlen útja - a művészetről szólván - épp az ellenkező irányba mutat: nem az a módja, hogy az egyik korszak elemeit akkurátus kritikával megkülönböztessük a másikétól, s az egyik helyett a másikat részesítsük előnyben, hanem az, hogy az egész múltat mindenfajta korszakolástól mentesen, egyetlen egészként szemléljük, mint valami élő, tanításokban gazdag egységet, s éppen ebből a hozzáállásból merítsünk új erőket és lehetőségeket saját tevékenységünkhöz. Aki sokszínű egészként hordja lelkében a múltat, nem esik az eklektika kísértésébe, csupán az, aki túlzott buzgalommal hajlik annak egyik vagy másik része felé. Minden nagy alkotó megerősítheti állításunk igazságát: ezt tanítja Dante, akinek műve a történelem legrégebbi korszakaihoz kényszerít visszatérni minket; ezt Goethe, akinek kapcsolata a múlttal éppolyan eleven volt, mint az élet bármely más részével, mint az őt környező egész természettel; s ezt tanítja sok más kisebb személyiség is, akiknek idézésétől itt megtartóztatjuk magunkat. (Említsük meg csupán Goethe szavait, aki kijelentette: nem tudja már, mi az, ami az övé, és mi az, amit másoktól vett át.) Ez a magatartás, amely nem tesz különbséget az egyforma mértékben élőnek tekintett jelen és múlt között, amely mindent felszívni, mindennel gazdagodni vágyik, mindent magáévá szervesíteni, amit pillantása átfog, ez természetesen szélesebb körű mentalitást igényel, szabadabb, rugalmasabb művészi temperamentumot, mint az, amely bizonyos megkülönböztetett és elszigetelt elemek kizárólagos kultuszára korlátozza magát. így hát ez a magatartás az általános művészi hanyatlással egyre ritkábbá és kivételesebbé vált - így volt ez a hanyatlás és átmenet minden korszakában, így van a miénkben is. Ezért állítottuk bevezetésünkben, hogy kevesen vannak a modern művészek között, akiknek művészete valóban nagy és igazi történelemre tekintene vissza, egy olyan történelemre, amelynek elemei - éppen mert élőek - eltűnnek és összeolvadnak a múltban, titokzatos módon társulnak egymáshoz, és más elemekkel együtt olyan láncba állnak össze, amelyet könnyebb fellelni, mint pontosan körülírni és meghatározni. Ezek az elemek a föld alatt minden irányban szétterjesztik gyökereiket, s bennük magukban, akárcsak a gyümölcsökben, nem lehet többé szétválasztani a földből, vízből és levegőből asszimilált részeket. így viszonyultak a nagy humanisták és klasszicisták a klasszikus antikvitáshoz, amely mindig is az európai szellem újjászülője lesz. Ezt sugallja számunkra a germán szellem nagy képviselőinek egész sora. Ezt jelentette ki legutóbb Hans von Marées, a latinitás és az antikvitás iránti örök germán Sehnsucht

1 nagy beteljesítője, 208