Fülep Lajos: Egybegyűjtött írások II.

Kéziratban fennmaradt írások

[WILHELM RIEDISSER] W. R., a bajor szobrász a kevés, sőt igen kevés kortárs művészek egyike, akiknek művészete megengedi a történeti nézőpontú szemlélést. Elsőre persze azt felelhetnénk: hiszen minden műnek meg kell legyen a maga története, ahogyan az emberi kultúra minden más megnyilvánulásának is: ha nem egyéb, legalább annak története, ami megelőzte őt. Modern művekről szólva azonban többnyire oly gyenge, olyannyira másodlagos ez a történeti szál, hogy már-már elhanyagolható: vagy csupán az utóbbi harminc év művészeti fejlődésének összegzését jelenti - hiszen új korszak ez még ahhoz képest is, amely a francia forradalmat követi, s a terminusok és értékek teljes átkeresztelését követeli -, vagy pedig egy régebbi művészeti korszak vagy életmű többé-kevésbé közvetlen kapcsolatát egyik vagy másik jelenkori irányzattal. Az első esetben egyes modern művészeti irányzatok, például az impresszionizmus másodrendű művészeiről van szó, akiknek története éppen csak egy lépéssel nyúl túl a mesteren, az iskola fején, s ez a - jelenben zajló vagy a jövőben kiteljesedő - történet nem áll másból, mint a mester kezdeményezésének folytatásából: abból, hogy a tanítványok kifejlesztik majd kimerítik a mester művének és tanításának rejtettebb oldalait is. A második esetben olyan elszigetelt művészekre gondolunk (elszigeteltségük persze csak pillanatnyi, csupán addig tart, míg ők is meg nem kapják a maguk utánzóit), akik az irányzatoktól - vagy mondjuk így, iskoláktól - függetlenedve, vagy azoktól magukat mindig is távol tartva közvetlen kapcsolatba lépnek valamely régebbi iskolával vagy korszakkal. így láttunk felbukkanni szinte egyidejűleg több művészt is, akik közül egyik azt tanította műveivel, vissza kell térnünk a hatodik századi archaikus görög művészethez, a másik, hogy az egyiptomihoz, a harmadik, hogy a gótikushoz, ismét egy újabb, hogy Belső-Afrika néger művészetéhez, és így tovább. Azonban ebben az esetben is, akárcsak az előzőben, igen gyenge, szegényes és egyoldalú a történelmi oldal: míg az első esetben kimerül egy iskola vagy mozgalom néhány évében, amelynek élén egy nagy személyiség áll - aki éppen azért nagy, mert újító személyisége mellett képes volt az őt megelőző múlt nagy részét is asszimilálni - , a másodikban a régmúlt és modern közötti hatásokra és imitációs lehetőségekre korlátozódik, s azon új lehetőségek vizsgálatára, amelyeket az előbbi kínál az utóbbi számára, amennyit egy modern érzékenységgel és mentalitással dolgozó művész felfogni képes abból. Modern tanítványok története tehát az egyik oldalon, eklektika a másikon. Eklektika, mondom, hiszen a művész egyéni ízlésén és mentalitásán túl semmiféle valódi és mély történeti szükségszerűség sem motiválja éppen egy bizonyos régi korszak választását egy másik helyett: például az egyiptomi választását az archaikus görögséggel szemben, S ek207