Fülep Lajos: Egybegyűjtött írások II.
A szerző életében megjelent írások
És hiába az obeliszkek az út mentén, „mint felkiáltójelek", hiába a kandeláberek, amelyekben valamit „meg lehet gyújtani" alkalomadtán, hiába a hidak, amelyeket „el lehet zárni", ha úgy tetszik, hiába az egész rafinált pompázás kerttel, dombbal, vízzel, márványmozaikkal - ha egyszer az alap, amelyre az egész mindenség épül, a lehetetlenség világába tartozik. így lesz aztán a szobor lezártságából, melyről, hogy monumentális figuránál különösen fontos, valahol hallottak a pályázók, így lesz belőle hidak elzárhatósága (a szobor kompozíciójának ideális lezártságát egyszerűen összetévesztik a profán emberektől való elzárásával), így lesz a szobornak a realitás fölé emelkedéséből domb, amelyet víz vesz körül, így lesz az építészeti foglalatból oszlopabroncs, amelynek semmi köze az építészethez, és általában így lesz a szobornak minden esztétikai, logikai és ideális követelményéből annak valamilyen materiális és allegorizáló kielégítése. Minden művészi alkotásnak van bizonyos logikája, amely szerint fölépül, a környezetéhez viszonylik, az önmagába való lezártságával mintegy külön ideális világot teremt a reálissal szemben, örök megkötöttségében kifejezi a szabadság gondolatát - ennek a logikának párhuzamos, de ellentétes irányú mása, paródiája az, amely az ilyen pályaművekben megnyilatkozik. Van, amelyik olyan leleményes és olyan lelkiismeretes, hogy a művészi logikának minden egyes pozitívumához megszerkeszti a maga negatívumát. Ez aztán teljes rendszert nyújt, mely éppúgy megáll a légüres térben, mint a másik az ész és a valóság talaján, olyan láncolatot, melynek minden szeme a helyén van. És legföljebb annyiban lehet itt egyéniségekről, egyéni eltérésekről szó, mennyiben az egyiknél teljesebb, a másiknál kevésbé teljes ez a rendszer - ugyanaz a rendszer. Mert valahány pályamű van, mind ugyanazon rendszernek alkalmazása, ahány pályázó, mind ugyanazon világ szubsztanciájának jelensége. S ha ezt a világot, a problémák és az ész előtti világot, az abszurdumnak világát a maga teljességében tekintjük, a maga naprendszerével, a maga logikájával és etikájával, a maga fajtáival és nemzeteivel, a maga különböző hagyományaival és környezeteivel - akkor beszélhetünk ennek a világnak Descartes-jairól és Hegeljeiről, Leonardóiról és Dürereiről, Brunelleschieiről és Lechnereiről. Mert - és ez a dologban a legnevezetesebb - az egyének mögött itt is, az abszurdum terén, ott van az egész fajta, az egész nemzet: az angolok és a szerbek, az oroszok és a németek, a franciák és a magyarok monumentális emlékműszobrászata ugyanazon elvek szerint, ugyanazon világnézet alapján, ugyanazon rendszerrel jön létre, mégis mindenik megőrzi a nagy közösségen belül a maga faji és nemzeti sajátosságait. Mint ahogy annak idején a gótikus stílus mindenütt jelen volt, de nemzetek szerint más-más árnyalatban, úgy ma a stílus ellentétének közössége egybefoglalja az összes nemzeteket faji sajátságaik épségben tartásával. Mert csak nagy művészi korokban van olyan közösség az egymástól távol eső népek között, mint amilyet ma a Karagyorgyék és a Hohenzollernek, a Viktor Emanuelek és a Hakonok emlékművei egymással elárulnak; és csak nagy művészi korokban tör ki a nemzeti sajátság oly elemi erővel, oly impozánsan, mint ezekben. Nemcsak az egyén pontos ellentéte a művész-egyénnek, az ő logikája minden ésszerű logikának, az ő rendszere a művészi konstrukció rendszerének, hanem maga az egész korszak minden nagy művészi korszaknak. És már azért sem számít az egyén, és az ilyen pályázatnak versenymunkáit úgy lehet tárgyalni, mintha egyetlen ember különböző hangulatának megnyilatkozásai volnának, mert amint az egyén ebbe a világba 202
