Fülep Lajos: Egybegyűjtött írások II.

A szerző életében megjelent írások

hajánál fogva emeli magát fölfelé, amikor, mint valami gyöngyszem, a kagylót akarja kiizzadni önmagából, amikor az emberi figura nekilódul és építészeti konstruktív formákat rak maga körül - hol vegye őket? Hol vegye egyáltalán az építészeti princípiumot? Önmagából, ahonnan ez eljárás szerint vennie kellene őket, nem veheti. Soha a világ olyan szobrot, emberi alaknak olyan ábrázolását nem látta és nem is fogja látni, amelyből építészeti formákat és építészeti princípiumot lehessen kisajtolni. Veszi tehát ott, ahol legkönnyebben találja őket, veszi a görög oszlopot, amelyik stílű éppen keze ügyébe akad, és körültüzdeli magát vele, maga pedig ott áll vagy ül ennek az archeológiai ringlispílnek a közepén, mozdulatlanul, mint a kerék tengelye, amely körül a küllők bolondul forognak. Vagy - de ne részletezzük. Hiszen egyben benne van valamennyi. A dologban az a leginkább visszataszító, a művészi érzékű és kultúrájú embert leginkább sértő, hogy a pályázók éppen a görögöket veszik cégérül. Azokat a görögöket, akik iszonyodtak az effajta végtelentől, akiknek építészete is olyan szigorú kategóriákon alapult, hogy bizonyos oszlopmagosságnak bizonyos szélesség felelt meg, bizonyos oszlopnak az oszlopok bizonyos egymástól való távolsága, valamennyi méretnek pedig az oszlopok bizonyos száma - ezeknek a görögöknek az építészeti formáit használják fel végtelenül. Mert arra sincsen semminő immanens ok, hogy a szobor mért áll éppen húsz vagy pedig negyven, vagy több vagy kevesebb oszlop között. Ebben megint megnyilatkozik az abszurdum logikájának következetessége: a végesség elvére épülő görög művészet formái a végtelenség szolgálatában; a véges görög formáknak részt kell venniök a pályázatok kiírásának végtelen sorozatán; és el kell kísérniök a monumentális emlékműszobrászatot a maga „fejlődésének" végtelen útján. így szaporodnak, így illenek egymásba és oly szükségképp, akárcsak valamely matematikai tétel elemei, következnek egymásból az abszurdum rendszerének elemei. Ebben a kérlelhetetlen logikában az egyén már egyáltalán nem számít. Elvi, nem pedig egyéni lehetőségekről van itten szó, arról, hogy van-e nekünk ma egyáltalán élő monumentális építészetünk, s ha van, olyan-e ez, mellyel a monumentáíis szobrászat kapcsolatba hozható, van-e egyáltalán monumentális szobrászatunk, lehete egy olyan városnak, mint Budapest, bármelyik utcájára vagy terére emlékművet fölállítani, nincsenek-e a monumentális szobrászatnak olyan elemi, térbeli és anyagi követelményei, amelyek itt kielégíthetlenek, a magasabb rendű követelményeit nem is említve - és így tovább. Amíg ezek a kérdések tisztázva nincsenek, addig a monumentális emlékművek problémáját még csak föl sem vetették. Mert vagy van élő monumentális építészetünk, és akkor abból kell és csak abból lehet kiindulnunk; vagy nincsen, és akkor az egyén a feje tetejére állhat, nem csinálhatja meg a fordított sorrend szerint a szoborból az építészetet. És ezért muszáj neki, ha akarja, ha nem, összeszednie mindenféle történeti korok építészeti elemeit, hogy azok fölhasználásával a szobornak az építészetben való gyökerezését látszassa. Nincs komikusabb, mint amikor az ennyire megkötözött ember, akinek minden mozdulata pontosan ki van szabva, a maga érzéseiről, gondolatairól, akaratáról beszél, hogy ezt így meg amúgy akarta - legfeljebb, amikor mások magyarázzák, a közönséghez „közelebb viszik" ezeket az érzéseket stb. És hiábavaló itt minden erőfeszítés és leleményesség - sőt minél leleményesebb az egyén, annál bővebben, gazdagabban és lebilincselőbben illusztrálja az abszurdum íogikájának kérlelhetetlenségét vele szemben. 201