Fülep Lajos: Egybegyűjtött írások II.

A szerző életében megjelent írások

esztétikán kívüli ideológiával, az építészettel való összefüggés nélkül, naturalisztikus alakoknak szabadba állításával, a nagyméretűségnek a monumentalitással való összetévesztésével - abszurdum. Az abszurdumnak pedig nem lehet fejlődése. Azért a monumentális emlékmű terén ugyanott tartunk, mint Ferenczy István idején, azzal a különbséggel, hogy az ő szobra összedűlt, a maiak pedig nem dűlnek össze, hogy az ő szobra talán ötvenezer forintba került volna, a maiak pedig millióba kerülnek. De ha az abszurdumnak, a lehetetlen megoldásának, a fából vaskarikának, a monumentális építészet nélkül való monumentális szobrászatnak nincs is fejlődése, azért van logikája. S a logikája éppen az, hogy minden téren a végtelenbe fut ki. Úgyhogy a pályázatok kiírásának végtelensége egy és ugyanaz, mint az emlékműszobrászat látszólagos „fejlődésének" végtelensége: az első a szimbóluma a másodiknak, mikrokozmosza ennek a makrokozmosznak, azonos megnyilatkozása ugyanannak a szubsztanciának. Ennek az azonosságnak tudatában teljesen egyre megy, hogy egy mai pályázatról beszél-e az ember, vagy egy húsz év előttiről, hogy egy mainak az első kiírásáról-e vagy a negyedikről. Mint ahogy teljesen egyre megy, hogy melyik művész kapja a megbízást, miután a pályaművek között semmi lényegbeli különbség nincsen. Borzasztó naivitás és a subscendentia világába való tartozás kell ahhoz, hogy valaki a zsűrit szidja azért, mert nem ennek a pályaműnek adta a díjat, hanem amannak, mert, ha amannak adta volna, akkor végre jó emlékművet kaptunk volna. Nincs az a zsűri, amely a legjobbat kiválaszthatja ott, ahol minden egyforma. Mert a iòni oszlop vagy a korinthosi, a szívre tett vagy a nép felé nyújtott kéz - ismételnünk kellene, amit az előbb mondtunk - csak nem lényegbeli különbség? Más pedig nincs és nem is lehet. Annak a monumentális szobrászatnak terén, mely nem függ össze szükségképp az élő építészettel vagy fejlődik ki belőle, semmiféle különbség sincsen. Mert, hogy a szobrászok építészekkel társulnak, hogy alakjaikat egyiptomi, görög vagy római oszlopok közé, kupolák vagy gótikus boltozatok alá állítják, ugyan meg ne tévesszen. Ezeknek a mindenfelől összehordott építészeti formáknak semmiféle építészeti jelentősége vagy hivatása nincsen. Ezek csak azért vannak ott, mert újabban mindjobban hangoztatták az építészet és a monumentális szobrászat összefüggésének szükségét - de mint ahogy a szobrok maguk semmiféle szobrászati problémát, úgy ezek az építészeti elemek semmiféle igazi építészeti problémát nem vetnek föl és nem oldanak meg. Nemcsak, hogy ezeknek a mondvacsinált építészeti konstrukcióknak a mi élő építészetünkhöz semmiféle néven nevezendő közük nincsen, de magukban véve is az abszurdumnak legkiáltóbb tanulságai. Még csak nem is valamilyen akadémikus, a régi formákon tengődő építészettel van itt dolgunk, mely akármennyire eredetiség híján való is, mégis építészet lehet legalább a szónak technikai vagy vulgáris értelmében, hanem olyannal, mely csak azért tákolódott össze, hogy valamely alaknak valamilyen kerete legyen, mert az alaknak valamilyen keretre okvetlenül szüksége van. A mag tehát az alak, ebből kell az építészeti talajnak kinőnie! Ez a filius ante patrem,

1 amikor a búzamagból kell a szántóföldnek kidagadnia, a freskóból a falnak, a színes ablakból a katedrálisnak-ez az abszurdumnak a betetőzése. De nem is lehet másként. Ha valaki belefog az abszurdumba, akkor - és ez is az abszurdum logikájához tartozik - nem állhat meg a végsőig, ha egyáltalán van végső ezen a téren. Amikor a szobor, mint valami Münchhausen, a saját 200