Fülep Lajos: Egybegyűjtött írások II.

A szerző életében megjelent írások

a subscendentiának világába, mely az Abszolúttal és a Mindennel szemben az „így is lehet, úgy is lehet", a „minden mindegy", a káosz és a nihil világát képviseli, ebbe a logikai, etikai és esztétikai ész előtti és alatti világba tartozik minden olyan szellemi tevékenység, mely problémák és elvek nélkül hoz létre konstrukciókat, vagyis külsőleg utánozza az ésszerű konstrukciók mechanizmusát eredeti ésszerű alapjuk nélkül. Legjellegzetesebb vonása, hogy konstrukcióiban a lehetőségeknek semmiféle abszolút és immanens határa nincsen, legföljebb az, hogy valakinek valamely pillanatban új lehetőség nem jutott eszébe, vagy hogy megunta a lehetőségek halmozását. Éppen ezért nincs bennük fejlődés sem, mert a fejlődés föltételezi a határokat, amelyek között végbemegy: ahol mindig egy újabb lehetőség adható a már meglévőhöz, ott egyiket sem lehet megoldani. Ebbe a világba tartoznak az évtizedek óta divatozó monumentális emlékműpályázatok. Ezek a pályázatok nem a valóságot és a benne rejlő művészi lehetőségeket veszik alapul, nem azt, hogy: íme itt van ez a korszak, melynek ilyen és ilyen monumentális építészete ilyen és ilyen monumentális szobrászatot követel vagy tesz lehetővé; a szobrászat meghatározott problémáinak fejlődésében ilyen és ilyen stádiumot élünk, melyben ilyen és ilyen feladatok megoldására lehet gondolni; íme itt van ez a város, melynek építészeti alakulata, utcái és terei erre vagy arra a szobrászati hangsúlyozásra adnak alkalmat; még azt az opportunista szempontot sem, hogy: itt van ez vagy az a művész, aki igazi szobrászati problémák iránt való érzéket árult el, adjunk neki alkalmat valamelyik problémájának megfelelő helyen és méretekben való megoldásához - hanem azt, hogy: íme, szabad nép vagyunk, akik a szabadságunkat kifelé is akarjuk demonstrálni, csináljunk tehát egy olyan emlékművet, amely a szabadságunkat kifejezze; íme, ez vagy az a nagy vagy a nemzetnek kedves ember meghalt, állítsunk neki emléket, mert ez mindenütt így szokás; és ha már a szabadsághősnek emléket állítottunk, akkor okvetlenül állítanunk kell a híres regényírónak is, ha a nagy hadvezérnek, akkor okvetlenül a királynénak is; és minthogy a nemzet annyira szereti az ő nagyjait, hogy milliókat ad össze e célra, állítsunk nekik olyan emlékműveket, amelyek két vagy három millióba kerülnek; íme, itt van egy egész szobrászgeneráció, ezt valahogyan foglalkoztatni kell, és így tovább a végtelenségig. Mert végtelen a száma azoknak a szempontoknak, amelyeknek alapján emlékműveket lehet felállítani. És mivel ezek a szempontok, melyeknek a művészethez semmi közük sincs, végtelen számúak, azért egy-egy pályázat újra és újra kiírásának lehetősége is végtelen. Még akkor is, ha a pályázat mindjárt az első vagy a negyedik kiírásánál eldől is. Mert semmiféle immanens szükségszerűsége nincs annak, hogy mért dőljön el inkább ekkor, mint amakkor. Ahol nincsen művészi probléma, ott nem lehet arról szó, hogy ez a probléma most még kifejletlen, most azonban már meg van oldva. Ennek a végtelen egyenes vonalnak minden pontja teljesen egyenlő. Mert, hogy most az alakot nem fél, hanem egész körbe állítják bele, hogy iòni oszlopok helyett korinthosiakat, lapos tető helyett kupolát alkalmaznak, hogy most az alak nem áll, hanem ül, a legyezőt nem a bal, hanem a jobb kezében tartja, nem lebeg, hanem lép, nem a szívére teszi a kezét, hanem a nép felé nyújtja - ez a dolog lényegén mit sem változtat. Az ilyen problémák megoldása mindig teljesen és egyformán kész. Itt tehát fejlődésről nem lehet beszélni. Mint ahogy nem lehet az egész monumentális emlékszobrászat terén sem. Ez az emlékműszobrászat, úgy, ahogy évtizedek óta csinálják, azzal az 199