Fülep Lajos: Egybegyűjtött írások II.

A szerző életében megjelent írások

valami rossz vicinális? vagy az előző pályázaton elsőként díjazott művész követte a bizottság sugalmazását és áthelyezte a főalak törzsét a bal lábáról a jobb lábára, a fejét a jobb válláról a bal vállára, úgyhogy most már végleg rendben van minden? Sajnos, csak a sötétben tapogatózik az ember, mikor ilyen érdekes kultúrtörténeti és pszichológiai problémáról van szó. A szereplők, a misztérium beavatottjai és sekrestyései, nem nyilatkoznak, illetőleg mindenről beszélnek - a szobor hasonlóságáról, a dekoratív hatásról, a megboldogultnak megdicsőült és jelenlévő szelleméről -, csak a titkok titkáról nem; a pszichológia által ezen a kikutatlan téren cserbenhagyott be nem avatott pedig, aki okkultista lelki kalauz nélkül lép a néma és hófehér pályaművek közé, nem kap tőlük semmi választ arra a kérdésre, hogy miért dőlt el már most a pályázat, amelyen részt vesznek, vagy mért nem dőlt még el, ha egyszer úgyis el kell dőlnie. Az ésszerű dolgokat az ésszerűtlenektől, a művészi problémákat a művészietlenektől, az elvi kérdéseket az elv nélküliektől az különbözteti meg, hogy az elsőknek lehetőségei korlátolt számúak, az utóbbiaké határtalanok. A görögök iszonyodtak a végtelenség fogalmától és a rosszal azonosították. Mielőtt az ész kategóriái akár logikai, etikai vagy esztétikai téren meg lettek volna állapítva, a görögök érezték vagy tudták, hogy e kategóriák számának végesnek kell lennie. És minden filozófiai, etikai és művészi fejlődés ott kezdődik, ahol az a sejtelem vagy meggyőződés lép föl, hogy minden értelmes kérdésre és problémára csak egy, két, három, de egész bizonyosan csak véges számú felelet és megoldás adható. Es minden fejlődés, a fejlődésnek minden lehetősége ott szűnik meg, ahol az adható feleletek számának végességébe vetett hit vagy meggyőződés megszűnik. Ahol az emberek ezt a végességet nem látják vagy nem érzik, ott magukat a problémákat nem látják, ott nincsenek is problémáik, ott olyan világnézet alapjára helyezkedtek, amely - bármily lehetetlennek és abszurdnak lássék is ez - mentes minden problémától. Az ilyen világnézet, ha még egyáltalán annak nevezhető, természetesen egyenes ellentéte minden olyan világnézetnek, amelynek alapján akár maga a világ, akár egy szobor vagy egy székláb, akár egy egyszerű logikai tétel és mondat egyértelműen és szükségszerűen megalkotható. Az ilyen világnézet alapján egyszerre lehetséges minden és az ellentéte: a fehér és a fekete, a pozitív és a negatív, a plusz és a mínusz, arisztokrácia és demokrácia, monumentális és aprólékos, színes és színtelen és így tovább a végtelenségig. A filozófia rendszerint két világot különböztet meg: az ész világát, mely a megkülönböztetések és az ellentétek világa, és a transzcendens világot, melyben minden ellentét kiegyenlítődését tételezi föl, melyben tényleg minden mindenkor lehetséges, s ezt más-más néven nevezi Istennek, abszolútnak, ideának, vagy ahogy tetszik. Pedig meg kellene különböztetnie még egy harmadik: ész előtti vagy ész alatti világot, amelyben szintén minden mindenkor lehetséges, de nem valamely magasabb rendű értelem vagy logika alapján, hanem vele szemben. Ez a világ nem rokona a transzcendencia világának, hanem egyenes ellentéte, ellentétes pólusa neki, s ez ideig annyira nem foglalkozott vele senki, hogy még neve sincsen. Jobb híján, a transzcendencia mintájára subscendentiának fogjuk nevezni - az elnevezés utóvégre mindegy, az a fő, hogy valamilyen realitás legyen mögötte. Emögött pedig van: az élő világ nagyobbik fele. Elég gyalázat, hogy még arról sem gondoskodott senki, hogy a környezetet, melyben szellemileg mozgunk, nevén nevezhessük. Ennek 198