Fülep Lajos: Egybegyűjtött írások II.
A szerző életében megjelent írások
egyenlőtlenül való alkalmazása jellemez. A mellett a kétségtelenül megállapítható eklekticizmus mellett, mely kész művészetek módszerei és motívumai között válogat, egy másik eklekticizmus, mely a természet elemei között rendszer és a stílusból önként következő szükség nélkül válogat. Görög művészekről föl vannak jegyezve legendák, amelyek ilyenfajta eklekticizmusról beszélnek. De ezek, mint sok társuk, a gyermekmesék sorába tartoznak (legalábbis, amikor a nagy korszakokban élt művészekről szólnak); későbbi eklektikus korok kitalálásai, s a régibb művészekre való önkényes alkalmazásai. A görög művészet virágjában olyan elvek szerint alkotott, amilyenek Polykleitos műveit éltetik. Mikor az ő keze alatt a stílus szigorúsága és megkötöttsége fokozódik, párhuzamosan fokozódik az emberi organizmus penetrálása, 2 9 anyagiságának differenciálása és kiélezése. Nemcsak a polykleitosi kánon proporció-törvényei vonták maguk után a polykleitosi figurák masszivitását és organikus megszerkesztését, hanem ugyanilyen mértékben tette szükségessé a naturalisztikus látás fejlődése a szigorúbb törvényű kánont. Polykleitos, aki már naturalisztikusabban látott, mint elődei, nem tűrt meg figuráiban pl. olyan mozgást, amelyet elődei naívul ábrázoltak, s amely esetleg az önkény vagy véletlenjellegével hatott. De így van ez nemcsak a görögöknél, hanem minden művészetben, eladdig, amíg a naturalizmus széjjel nem robbantja a stílus korlátait. Ettől a veszélytől menekedve a beuroniak a másik véglet hibájába estek. Ki akarták küszöbölni a természetet művészetükből, de mivel ezt nem lehetett, beeresztették itt-ott, s az most elárvultan, csenevészen ténfereg stílusuk súlyos páncélöltözetében. A beuroniaknak - eklekticizmusukon és archaizálásukon kívül - még egy félrevezető szempontjuk van, s kétségkívül ez a gyökere és eredete amazoknak is. Ez van minden más szempont hátterében. Már volt szó róla. Ök a Szent Pál által tanított spirituális testnek - az üdvözültek materiális formájának vagy a föltámadáskor fölöltendő testnek - művészi kifejezését keresik. Mindkettőt: „spirituális" és „test", szigorúan szó szerint vették, s mindkettőnek érvényt akartak szerezni. Az ismert metódussal jártak el. A szellem önmagában nem ábrázolható, a testre van szüksége. Leszáll tehát a testhez, de csak annyira, hogy láthatóvá váljék. Leszállása közben azonban le kell mondania sajátságainak jelentékeny feléről; ugyanígy a szellemhez fölemelt testnek a maga részéről is le kell mondania. Ami létrejön: fél szellem, fél testben. Olyan dolog, ami sohasem lehet egy egész, sem egész szellem, sem egész test. Ugyanaz a viszony szellem és test között, mint a beuroni stílus és a természet között. Egyiknek is, másiknak is meg kell alkudnia, hogy találkozzanak. Ez a racionalizmus megölője a művészi szabadságnak és spontaneitásnak. A megoldás itt is olyan mint a stílus és a természet kölcsönös viszonyában. Nem megcsonkítani a testet, hanem a végsőkig fejleszteni. A szellem kifejezésének módja nem közvetlen, hanem közvetett: szimbolikus. Minél tökéletesebb a szimbólum, annál hívebben fejezi ki a szimbolizált dolgot. Minél tökéletesebb a test, annál jobban jelképezheti a szellemet. így gondolhatta ezt Szent Pál is, amikor a spirituális test nagyszerűségéről írt, és így gondolták ezt spontán és szabad fantáziájú művészek, akik a spirituális test problémáját már régen megoldották: Luca Signoreili és Michelangelo. Az első az orvietói dómban, a második a Sixtinában nemcsak megalkuvás nélkül ábrázolta a föltámadottak és üdvözültek testiségét, hanem a végsőkig fokozta azt, így múlván fölül a természetet - a legjobb művészi megoldás a spirituálisán is legjobbnak 182
