Fülep Lajos: Egybegyűjtött írások II.
A szerző életében megjelent írások
núskodnak. A természeti jelenség egész - sőt fokozott - anyagisága, szoliditása, súlya és organikussága bennük van, s még az olyan basreliefeken is, amelyek aránylag közel állanak a grafikus sziluetthez (a British Múzeum kujundsiki asszír reliefjein az oroszlán-vadászattal) teljes illúziót kap az ember az alakok tömör testiségéről és benső dinamikájáról, vagy legalábbis nyilvánvaló az erre való törekvés a legnagyobb akadályokat támasztó kemény kőbe való dolgozás esetén is. Nemcsak a reliefeken van ez így (százával lehetne példákat fölhozni), hanem a szabad figurákon is. Ha az ember összehasonlítja a Louvre valamelyik monumentális ülő alakját (SebekHetep) a montecassinói kripta ülő Szt. Benedekjével, akkor megérti, mi hiányzik ez utóbbiból, és mért hat minden stilizáltsága mellett befejezetlennek és önkényesnek. Az egyiptomi művészet minden jobbfajta darabja a legnagyobb materiálisságra való törekvést árulja el. Néha szinte megdöbbentő eredményeket ér el, mint pl. a firenzei múzeum egy bazaltszobor-töredékén (mindössze az alsó testrésze van meg egy térdelő alaknak), melyet a belepréselt erő feszültsége, az anyagok egymással való nyugodt küzdelme és az abszolút formai tökély messze Michelangelo szobrai fölé emelnek monumentalitás dolgában. Vagy ott vannak a delphoi VI. századbeli reliefek és Apolló-szobrok, szinte túlzott bennük az anyag fokozására való törekvés. Mégis mily egyszerűek, kevés szóval sokat mondók e szobrok. Tulajdonképpen minden bennük van - gondoljunk az egyiptomi portrékra -, de összefoglalva, sűrűsítve, szintetizálva. Minden monumentalitásuk mellett leheletszerű árnyalatok s egy német mesternek becsületére váló részletmeglátások vannak rajtuk, de mindez abszolút és végleges egységbe összefoglalva. Nincs itt „elhanyagolva", „elstilizálva" semmi, hanem minden a lényegnek és végső célnak - a monumentalitásnak, tömörségnek, egységnek - szolgálatába hajlítva. Az ilyen „stilizált" szobor a természeti modell mellé állítva nem „szegényebb", sőt nem is „egyszerűbb" annál, mert ha egyfelől kevesebb részlet olvasható is meg rajta, fokozott erő-tömegében, átmeneteinek szintetikus tömörségében, organizmusának egyensúlyában olyan lehetőségek szunnyadnak, amelyek a természeti jelenségnek nem sajátjai: a kompozícióból származó egymásra utaltsága és egymáshoz kötöttsége a részeknek; s ez a törvény más is, szigorúbb is, mint az eleven test részeinek összefüggéséé. A szoborban a legkisebb résznek helyzetváltozása az egész konstrukció más helyzetét vonja maga után, s e tekintetben a variáció lehetősége végtelen. Ebben a megkötöttségben van a szobor saját gazdagsága a természeti jelenség anarchiájával szemben. A szobornál, mint egy logikai következtetés-láncnál, ha a-t szupponálom, 2 5 szükségszerűen következik belőle bed stb. Az egyiknél önnön természete fogalmából következik minden, a másiknál nem - mondaná Spinoza, s vele a középkori gondolkodók. Minél inkább racionalizálódott a görög kultúra, s minél élesebb konfliktusba jutott az Egy-Isten fogalma a művészet szemléletvilágával, annál absztraktabb, vértelenebb, halványabb lett a görög művészet. A maga útjait járó naturalizmussal szemben nem tudott más menekvést, mint a korai stílushoz való visszanyúlást: nem volt elég ereje ahhoz, hogy a naturalizmus által eléje tárt anyagot egy új monumentális stílus nívójára fölfejlessze, azért készen akarta átvenni a múlt stílusát. A régi művészet stilizáltságában azonban - mint az imént mondtam - az erőknek és anyagnak fokozottsága lakott, az új világfelfogásnak és esztéticizmusnak pedig éppen ez iránt nem volt érzéke. A monumentális és kemény, nagy belső feszültségre készült vázak180
