Fülep Lajos: Egybegyűjtött írások II.
A szerző életében megjelent írások
II. Kalmár Elzának is sok, gyakran nehéz és meredek utat kellett bejárnia, mielőtt a völgybe megérkezett. Hányszor hihette, hogy ez vagy az az út viszi célja felé, művészi álmainak megvalósulása felé, és valószínűleg - nagyot akaró emberek sorsa - nem egy csalódás érte. Egy bizonyos, hogy a maga keskeny és meredek ösvényét mindig többre becsülte a mások kitaposott országútjánál. Kalmár Elza nem szisztematikus természet, nem előre szigorúan megállapított princípiumok szerint él és dolgozik, és nem csinál magának programot, hogy mindenáron ebben vagy abban az irányban akar haladni. Az ő princípiuma és programja az egészséges ösztöne, amely mindeddig biztosan rávezette nemcsak arra, hogy mihez kell fognia, hanem arra is, hogy mikor kell valamit idején abbahagynia. Olykor talán forszírozott valamit, olyan célra törekedett, amely nem volt harmóniában a törekvés módjával - hamar rájött és finom érzékkel érezte meg a pillanatot, amely hivatott a bizonytalan útnak jobbal fölváltására. A változások rugói azonban mind az ő egyéniségében rejlenek. Sokkal szuverénebb természet, minthogy külső hatás hozzáférhetne. A metamorfózisai belső élmények, nagy események, mint a körötte élő emberek között élet és halál. Lemondani valamiről, amit szeret, amiben bízott, amibe beletemette a lelke ambícióit és a keze munkáját, ami egy darab élet lett az életéből - mégis meg tudta tenni mindig, amikor kellett. A teremtő ösztöne mindig erősebb volt a kicsinyes ragaszkodásnál. Kézen fogta és vitte őt feladatok felé, amelyekbe gazdagabban tudott adni magából. Mint ahogy egy nap faképnél hagyatta vele a piktúrát és szobrász-álmokat oltott belé! És ez volt talán eddig a legnagyobb fordulat az életében. Mert festőnek indult Kalmár Elza, és mikor annak indult, bizonyára szentül meg volt győződve róla, hogy az is marad majd élete végéig. Dehogy maradt, dehogy maradt. Pedig mint festő is becsülettel megállta volna a helyét, vagy mondjuk, mint grafikus, hiszen litográfiáival hamar figyelmet keltett; mégis, mikor eljött a nap, melyben nagyobb, mélyebben fekvő erők keresték belőle útjukat kifelé, más kifejezési formák után volt kénytelen nézni. A plasztika önként kínálkozott neki, és ekkor már ő is egész természetesnek találta, hogy a forma az ő birodalma. Ez a változás oly természetszerűleg, olyan magától értetődően ment végbe, mint ahogy egy virág kinyílik, amikor itt az ideje. Nevezetes, hogy amikor még piktornak készült, tulajdonképpen már akkor a plasztikára fegyverezte magát. Csakhogy még mindig öntudatlanul. De mindig a forma volt, ami érdekelte, izgatta, ellenállhatatlanul vonzotta. A stúdiumai mind a formának szóltak. Úgy, hogy mikor egy nap kész festő lett volna - kész szobrász volt. Csak éppen hogy nem mintázott még. A pályája Bécsben kezdődik, abban a városban, ahol született. És sok-sok rajzolással kezdődik, különösen tájképekkel; fejet rajzolni Loefflernél 1 tanul, majd festeni is próbálgat és nevezetes, hogy leginkább a plein air érdekli. 1896-ban Münchenbe megy, ahol aktot rajzol, a következő évben Schmid-Reutte 2 korrektúrája mellett nagyot halad, és mint maga mondja, a plasztikához szerzett egész előiskoláját ennek az esztendőnek köszönheti. Életnagyságú aktokat rajzol, mindenütt a formát s az organikus összefüggést keresi, sokat, nagyon sokat dolgozik, nagy ambícióval 10
