Fülep Lajos: Egybegyűjtött írások II.

A szerző életében megjelent írások

KÖVESHÁZI KALMÁR ELZA A műterem ablakából látni a várost, lent, messze a völgyben, az örök szépségek mesevárosát. Hosszú, fekete ciprusok közt megy felé a tekintet, görnyedt szőlőtőkék és olajfák fölött - nagy időket láttak - kanyargó ősi falak és a szelíd völgyben békén megöregedett házak fölött. Bizonytalanul és révedezve megy a város felé a tekintet, akadozva és elveszve a sötét, hegyes fák között, míg megtalálja a távol kékes párájában a tornyokat, a Campanilét, a Palazzo Vecchio tornyát és legendás kupoláját a Dómmal. A tornyokat, melyek mint titánok karjai merednek az égnek, féktelen erővel nőve ki a földből, a termékenység és az élet földjéből. Nehéz és erős lehelete van ennek a földnek, az illatában mámor, melytől megszállva, a gyönge ember viaskodik a sziklákkal és megejti, átlelkesíti, élővé részegíti az anyagot. Az élő és erős formák földje ez, és övék a város odalent. Szép, harmonikus, hatalmas formák élik benne nyugodalmas életüket. Firenze. Jó itt lenni és tudni a várost néhány ezer lépésnyire a völgyben és tudni a ház mögött a dombot, a kis faluval, Settignanóval, melyben évszázadok óta elválhatatlanok a kő és az ember, és a kő művészetének többi nagynevű kicsiny bölcsőit, jobbra Rovezzanót, balra Settignanón túl Fiesolét és Maianót és a sziklás hegyoldalakat, melyekből már mérhetlen idők óta vájják a követ. A műterem körül mindenütt helyek, melyekben szent tradíció készteti az embert a kő formává éltetésére. És bent a műteremben... bent a műteremben megint csak formák, valaki lelkétől megérintett kőtömbök és agyagcsomók, a születés különböző stádiumaiban, és bronzok, szilárd testet öltései a gondolatnak, és köztük egy különös ember, erőskezű, energikus, éles és villogó szemű, élettől ragyogó, melegvérű ember, akinek kezei itt formálják a matériát, a szobrokkal teli sziklák s a duzzadó termékenység földjén, ahol oly jó lenni annak, akinek az élet formákban beszél, nyilatkozik meg, aki a formát nemcsak szereti és tiszteli, hanem éli és teremti is. Jó itt lenni a nyugodt és harmonikus formák városa s a mély sziklabányák közt. De nem jut az ember nyomban ide. Előbb más utakat jár, kanyargós utakat, bizonytalanokat, melyekre rálép, meg elhagyja őket, sok kis és nagy utat bejár, mielőtt megtér a nyugalom és az alkotás völgyébe. 9