Fülep Lajos: Egybegyűjtött írások I.

Kéziratban maradt írások

402 ségeket. Nem a lelki kifejezést, hanem legföljebb a fotografikus hasonlóságot. A fényképen pedig csakugyan hasonlatosak az emberek egymáshoz, mert a fénykép nem tud hangsúlyozni egy vagy több olyan vonást, mely kiválóképpen jellemez, s mely ezért esetleg fontosabb, értékesebb, mint a többi mind együttvéve. A gépnek ez a közönye van meg a hétköznapi arcképfestőkben. IV. Az arckép fejlődésében az volt a legjelentékenyebb átmenetek egyike — s ez az átmenet azóta gyakran megismétlődött —, mikor a művészek elkezdték az ember szépségideáljának, a szépségtípusnak föléje helyezni az egyes ember valódi karakterét, mikor a szép helyett az igazat keresték. Természetesen az utóbbi, az igazság maradt meg lényegnek, vagy ha úgy tetszik, azonos lett a „szép"-pel, s mindmáig nincsenek megbékülve vele sokan. Mi a szépségideál, mi a karakter? A szépségtípus eredetileg görög találmány. A görögöknél helyén is volt, nekik meg is felet. Ebből a típusból lett aztán — sok-sok kopás, átgyúrás, elélettelenítés után — a festőiskolák, akadémiák, általában az akadémia ideahzmusa. Ami legkirívóbban megmaradt belőle máig, s alighanem meg fog maradni örökké, ilyenféle tudnivalók: a ruhák ráncai szabályosan omoljanak alá; a modell szépen álljon vagy üljön, nem úgy, ahogy csakugyan ülni szokott, hanem ahogy a megörökítés ünnepélyes pillanata megkívánja; kezeit graciózusan helyezze el; az arcot rózsás pír vonja be, s a haj színe a lehető legszebb legyen; ugyanígy a szemek, az orr, a száj stb.; legyen jól megválasztott háttér, függetlenül az alaktól, esetleg függöny vagy hasonló, de mindenesetre olyasvalami, ami „emelje" az alakot stb. Ilyenféleképpen kialakult egy sereg hivatalos portrétípus, melyeknek mind más és más a beállítása, kiállítása, fölfogása, sablonja: királyoké, hercegeké, minisztereké, katonáké, tőkepénzeseké, hivatalnokoké, művészeké stb. s mindemez emberek nejeié és gyermekeié. Egy király nem állhat úgy, mint a tábornoka, egy miniszter nem úgy, mint egy miniszteri fogalmazó, a főszerkesztő nem úgy, mint a közgazdasági rovat vezetője. Szinte fáj leírni azt az észrevételt, mellyel mindenkinek tisztában kellene lennie, hogy ezeknél az arcképeknél a különbségek csak külsőségek. Mert az üyen arcképfestő tíz királyt egy bizonyos séma szerint egyformán, tíz minisztert egy másik séma szerint egyformán, tíz szerkesztőt egy harmadik séma szerint egyformán fog festeni, s a különbség nem az egyes emberek között lesz; a különbséget úgy mondhatom el szóval: ez egy király, ez egy miniszter, ez egy szerkesztő. Hogy így van a dolog, abban természetesen nem kizárólag a festők hibásak, hanem nagymértékben a közönség tekintélyes része is. Az a közönség, melynek lelke mélyén ott él valami romantikus álom valamilyen romantikus és édes szépről, mellyel sehogy sem fér össze a tekintet nélkül való szókimondás, a nyíltság, őszinteség. Tény, hogy azoknak az arcképfestőknek a publikuma, akik élő portrékat festenek és nem viaszbábokat, akik belelátnak