Fülep Lajos: Egybegyűjtött írások I.

Kéziratban maradt írások

403 az ember lelkébe, és el is mondják a véleményük a látottakról, elég kicsiny. Ezeket az arcképfestőket hívjuk mi életfestőknek, emberfestőknek jellemfestőknek. Akik föláldozzák az álmukat a valóságnak, akiknek az élet lüktetése többet ér a szép beállítás merevségénél, akik teremtenek, alkotnak szuverénül, nem egy fényképet egy meglévő emberről, hanem egy új élő valamit, a levegőben létező, a térben élő, a földön álló, bőrrel bevont, hússal bélelt, csontokra épített embert. Akiknek a király is ember, a miniszter is, a szerkesztő is, akik két király között éppen akkora különbséget látnak, mint egy király s egy miniszter között. Akik megkeresik minden embernek nem a hasonlóságát a képen, hanem azt a sok mindent, amiből egy ember külső és belső egyénisége áll. Az arcképfestő az ember egyéniségét külső, érzékelhető jelekkel, formákkal, színekkel adja vissza, s meg kell találnia minden embernél külön-külön a formákat, színeket, melyek csakugyan az illető emberéi, az ember mozgását, mely tényleg az övé, egész lényének kifejezését, szellemének, lelki berendezésének, karakterének megnyilvánulását. Nincs két embernek egyforma lelkivüága, egyforma egyénisége. És nem lehet még egyetlenegy ember belső vüágát is egyetlen portrén kimeríteni. Ugyanegy ember egyéniségének számtalan szála van - mint ahogy teste számtalan helyzetet foglalhat el a természetben —, lehetetlen mind összefogni egyszerre. Az igazi arcképfestők, akiknek saját maguk is nagy problémák voltak, a maguk legjobban ismert karakterét is csak többféle meglátással, fölfogással tudták közel hozni hozzánk. Egyszerre a festő elég, ha néhány — abban a pillanatban legjellemzőbb — egyéni vonását adja vissza modelljének. Viszont ezek nélkül a jellemző vonások nélkül nincs arckép, s ezért nem portrék a hivatalos képek, melyek nem az embert, hanem csak az ember állását, rangját, pozícióját reprezentálják. A jellemző vonás, a jellemző kifejezés, a karakter a kép veleje, e körül helyezkednek el az igazi arcképfestő többi megfigyelései. A karakternek ez a megtalálása valamennyi művészetnek egyik legfinomabb, legszubtilisebb rejtélye. Már a tehetség, a zseni dolga, és szinte analizálhatatlan. Nincsenek szabályai, nincs erre doktrína, sem esztétika; mindössze konstatálhatjuk, hogy ez vagy az a kifejezés, lelki interpretáció, karakter csakugyan igaz-e vagy nem. Ugyanaz a művészet ez, ahogy az igazi írótehetség három-négy szóval elénk állít egy eleven embert, akit mindenestől magunk előtt látunk, akivel együtt érzünk, akivel beszélni tudunk; míg a másik hosszú oldalakat tölt meg leírással, fölsorolással, s a sok szóból mégsem születik meg az eleven ember. Ezt a karaktert a művész túlozhatja, kell is túloznia némileg, ha másként nem, azzal, hogy a lényegtelen részek elhagyásával erősebb érvényt ad neki; ami zavarná a jellegzetesség közvetlenségét, azt mellőzi. Arra fektet súlyt, ami segíti a kifejezés igazságát. Újra ismételjük, hogy a kifejezésnek ez az igazsága egyáltalán nem azonos a fotografikus hűséggel. Lehet, hogy a gép gyártotta kép „hűbb" (hogy ti. rajta van minden hajszál és szőrszál), mint a festett; mégis, igazi arckép nem kerül ki soha a gépből, csak művész keze alól.