Fülep Lajos: Egybegyűjtött írások I.

Kéziratban maradt írások

401 Van, akinek ereje az aprólékos részletek kifürkészésében és uralásában nyilatkozik meg, s bámulatos szeretettel tár elénk olyat, ami a másiknak, kinek a pillanat látása a fő, kikerüli figyelmét, nem érdekli; egyiknek a rajz a fontos, másiknak a szín, harmadiknak a fény és levegő és így tovább, de mindannyiukban közös kell hogy legyen az ember csodálata, az emberi lélek megnyilatkozásának megsejtése, az emberi egyéniségek primitív megérzése. III. A festő szemben áll egy egész emberrel vagy egy emberfejjel. Mit tud vele csinálni, ez a kérdés. Nincs támasztéka, magukra vannak hagyva, ketten, szemben egymással, a festő és a modell. Most mindegy, hogy kívül mi történik, mik a művészet céljai, mit mond az esztétika, mi a szép és jó — a festő nagyon magára van bízva. Minden megszűnt létezni számára, azon az egyvalamin kívül, ami előtte van. Az az egyvalami — sok festőnek egy egész világ. Egész világ az igazi portréistának. Nagyszerű, csodálatos új világ annak, aki úgy tudja nézni az előtte álló modellt, mintha sohasem látott volna embert. Mit használ neki e pülanatban, akármennyire ismeri is a többi embert? Azokhoz semmi köze, mikor csak ezzel az eggyel van dolga. Ez az egy pedig annyira eltér a többitől, hogy semmilyen előzetes emberismeretének, kész fogalmainak itt hasznát nem veheti. Az igazi arcképfestő nem lát, csak különbségeket. Minden alkalommal elölről kezd tanulni. Mi az a kész tudás, amellyel odaülhetne egy emberrel szemben? A mindennapi ember szeme megkülönböztet bizonyos szín- és formasablonokat, melyek fogalomkörében lerakódtak, s ezek szerint osztályozza az embereket — csak a különbségekről szólván — mint szőkéket, barnákat stb. Sem az előre tudott színekkel, sem előre tudott formákkal az arcképfestő nem boldogul. Meggyőződése, hogy nincs két szín, nincs két forma, mely egyenlő volna két különböző fejen. Még lokális szín és lokális forma sem. És nem kell feledni, hogy minden fej más és más helyzetben, más viszonyok között él a természetben, mind más szögben látja, más megvilágítással, más árnyékokkal, más levegővel körülvéve. így véve a dolgot, most már nemcsak a különböző fejeken, hanem ugyanegy fejen is — a viszonyoknak megfelelőleg — leginkább a különbségeket látja az arcképfestő. Mint ahogy minden fejnél külön-külön, úgy egy fejnél — a körülmények kívánalma szerint — mindenkor elölről kell kezdenie munkáját. Ugyanaz az ember minden pillanatban más és más. Egy embert, csak a külsőségeket véve is, egy portrén kimeríteni nem lehet. Mit tudna a festő X. ember festése közben csinálni azzal a tudással, melyet Y. ember festése közben szerzett? Semmit. Az arcképfestő, aki emlékeiből él, sablonok ismétlőjévé süllyed. Amüyen egyébként elég sok van. Külön-külön mindegyikben, aztán valamennyiök közt közösen kialakulnak bizonyos szabályok, célok és ideálok, melyekre ráhúzzák az egyes embert, mint a ruhát a próbafigurára szokás. Ezek nem a különbségeket keresik az emberekben, hanem a közös-