Fülep Lajos: Egybegyűjtött írások I.

Kéziratban maradt írások

400 jelenő valamivel, melyhez, ha egyetlen bevezető utat megtalál, már megnyerte a csatát. Amint egyszer már behatolt modellje egyéniségének sáncain belül, biztos kézzel tapogatódzhat tovább. Ezen a behatoláson fordul meg minden. Ezen bukik el a legtöbb festő, számos olyan, akinek volnának esetleg érdekes festői mondanivalói, gondolatai, finom meglátásai. A résre azonban nem talált rá, sem hirtelen, sem kitartó kereséssel. A baj nem az, hogy az általa festett arckép nem födi a kép élő eredetijét hasonlóság dolgában; hiszen a festőt föléje helyeztük s szabad urává tettük a festendő személy egyéniségének. A baj ott van, hogy az ilyen arcképfestő nem tudja határozottan és biztosan elmondani véleményét egy egyéniségről, mely előtte van megoldás céljából. II. Bizonyos, hogy az igazi arcképfestőben kell lennie valaminek amaz ősember lelkéből, aki a legelső kísérletet tette embertársa vonásainak megörökítésére. Ez az első arcképfestő rajzoló vagy véső volt — az ember első csodálója. Benne ébredt föl először a bámulat a magához hasonlók és önmaga iránt. Mikor először pillantotta meg a nagy misztériumot, a soha meg nem oldható rejtélyt, melyet mindannyiunk magában hord. Az ember legprimitívebb ösztönei egyikére vezet vissza az arcképfestés eredete. Meglehet, párhuzamos azzal az ösztönmunkával, mellyel az ember évezredről évezredre megalkotta a maga isteneit, mindig a saját képére és hasonlatosságára. Egy nagy vágy jellemzi a képzőművészetek egész történetét: az ember megjelenítve óhajtja látni önmagát, szembe akar kerülni a maga emberi kéz és lélek alkotta lényével. Ez a nagy törekvés — megjeleníteni az embert az ember előtt — sokáig legmagasabb céljait az istenek emberivé s az emberek istenivé formálásában találta. Az arcképfestés olyan nagy epocháiban is, mint a renaissance-ban például, az arcképfestők művészetük legszebb kincseit Krisztus, a Madonna, a szentek lábai elé hordták. Az úgynevezett szentképek tulajdonképpen szentarcképek. A festők az emberekben, akiket megfigyeltek, a modelljeikben, akik előttük álltak, keresték az Istent vagy az istenit. A megszületendő képnek vagy arcképnek az egyik fele már készen volt a lelkükben. A természet csak kiegészítője volt a művésznek. Az arcképfestés ott differenciálódik mindinkább önálló műfajjá, külön kifejezési formává, ahol a túlsúly a természet javára billen. A távolodással a sémától, a tipizálástól vagy a stílustól, melyet követ a törekvés a természet folyton újra való meglátása, elfogulatlan lélekkel való megfigyelése felé. Ekkor jönnek festők, és jönni fognak, amíg csak lesz művészet, akik olyan isteni naívságot hordanak lelkükben, hogy valahányszor megpillantják az Embert, tágra nyílt szemmel tudják megbámulni — magának az embernek kedvéért. Ezek a nagy különbségek meglátói, mert ők csodálatuk tárgyát, az embert lelkük minden figyelmével veszik körül, kitapogatják külsejének és belsejének minden redőjét. Ezek aztán — az igazi arcképfestők — a művészi előadásnak számtalan formáját használhatják a maguk megértetésére.