Fülep Lajos: Egybegyűjtött írások I.

Kéziratban maradt írások

399 hez csak egy olyan festői és színekben dúskáló korban juthatott, mint a mienk. Az irodalommal legközvetlenebbül érintkező művészet, a színpad művészete egy ideig csak a dekoratív kiállításban érezte meg a festészet átalakító hatását; ma a festészet a színpad művészetének testét-lelkét, a színjátszás stíljét érinti meg, s el kell hinnünk, hogy a színjátszás új stíljének kialakulása a festői felfogás jegyében fog történni. A ma színjátszása az impresszionista festők törekvéseivel mutat közösséget; a holnapé, úgy lehet, a piktúrához hasonlóan, a dekoratív hatások kialakításának útjára lép. Duse, de különösen Gertrúd Eysoldt már ennek az új iránynak hirdetői. Az iparművészet már újjászületését is a festőművészetnek köszönheti. Egész fejlődése, egész organizmusa, egyes részei annyira át vannak szőve piktúrával, hogy nélküle el sem képzelhetők. Nevezetesen a modern könyv kiállításának művészete elsősorban a modern festőművészet dekoratív törekvéseinek hatására vezethető vissza, s csak másodsorban a régi könyvek, a XV—XVI. század könyvkészítő művészetéhez való visszatérésre. A szobrászatban legújabban szintén érvényesül a festői keresése, a formák mellett a levegő hangsúlyozása, az impresszionizmus és plein-airizmus, nevezetesen Rossóban és néhány fiatalemberben, akik Rosso és Rodin körül formálódtak. Ennek az irányzatnak képviselője a mi Ligeti Miklósunk is. Az építészetben, különösen a magyarban, amint egyszer szerepe jut a festői magyar motívumoknak — amit olyan zseniáhsan oldott meg Lechner —, nyomban uralomra jut a piktúra, és dominálja a tisztára építészeti elemeket. AZ ARCKÉP I. Az arckép két ember tükre. Azé, akit festenek, és azé, aki fest. Sőt még tán inkább az utóbbié, mint az előzőé. Vagy legalábbis kell, hogy annyira „hasonlítson" az utóbbihoz, mint az előzőhöz. Más szóval: hogy valamelyik arcképet X. festő festette, talán fontosabb körülmény magát az arcképet illetőleg, mint hogy ki ült neki modellt. Az igazi arcképfestőnek a modell anyag, matéria, mellyel akarva, nem akarva sem tud egyebet csinálni, mint hogy újra megalkot belőle valakit — saját képére és hasonlatosságára. Az arckép — ennélfogva — a művészi kifejezések között egyike a legkomplikáltabbaknak, egyben a legegyszerűbbeknek. Komplikált a két egyéniség ama vívódása következtében, mely az alkotó művész s az alkotandó kép eredetije között lejátszódik; föltétlenül kell, hogy az alkotó művész egyénisége kerüljön fölül, uralja modelljét, már ti. megfigyelése erejével, ha másként nem, hát hosszas tanulmány, kísérletezés, kitartás útján. Amilyen eljárásra van is számos példa az arckép történetében. És egyszerű, mert végeredményben mégiscsak egy ütközőpontról van szó: a művész egy témával áll szemközt, egy előtte határozottan és egységesen meg-