Fülep Lajos: Egybegyűjtött írások I.

Kéziratban maradt írások

398 tika óta csak ma látott egészséges, nagy fejlődéseknek utat nyitó naturalizmus, a dekoratív művészetekben a stíltörekvés s végül megint a piktúrának minden vonalon való uralma — ez röviden a ma művészete. A gótika építészete, szobrászata, a könyvek írása a piktúrával való közeli rokonság bélyegét viseli magán. Csakúgy, mint ahogy ma érvényesül a piktúra az irodalomban, s ahogy például az építészet és iparművészet reneszánsza a piktúra magával ragadó haladására vezethető vissza. Az első nagy lépés, melyet a modern piktúra megtett, a l'art pour l'art és a naturalizmus jegyében történt. A novellisztikus elemet kiüldöztük a piktúrából, tisztán megállapítottuk céljait, feladatait és eszközeit. (A piktúrának az irodalom alól való felszabadítása olyan volt, mint a vetés növése hóolvadás után.) Az óriási fejlődés azonban nemcsak magára a piktúrára volt jelentőséggel, hanem többé-kevésbé valamennyi művészetre, nevezetesen arra, melynek súlyát sokáig nyögte, az irodalomra. Ahogy Flaubert, Zola és a Goncourt-ok irodalma közös eredetű és közös törekvésű sok tekintetben Manet, Monet, Degas piktúrájával, úgy a ma irodalma, Maeterlinck, Moréas, Hofmannsthal, Wilde, D'Annunzio, Verhaeren, Régnier, irodalma a ma piktúrájával mutat közeli rokonságot. Sőt egyenesen a piktúrának az irodalomra való nagy és átalakító hatásáról beszél. A novellisztikust nemcsak a piktúrából öltük ki, hanem az irodalomból is, s az irodalomtól formákat, színeket, rajzot, egyenesen piktúrát várunk. S ez természetes is olyan időben, melynek nemcsak képzőművészete hajlik vissza egy abszolút festői korhoz, a középkorhoz, hanem irodalma is, Verlaine-en kezdve Maeterlinckig, s különösen e kettőé középkori alapon áll. Az eredetileg rokon mai regény és a tárcanovella közt még technikailag is olyan különbség van, mint az olajfestmény és a rajz, a karc, az akvarell között, különösen ha a regény említésénél az ember Jacobsen Niels Lyhne-jére gondol, a tárcanovellánál pedig Heijermans, néha Wilde, Gorkij, Csehov, a modern franciák, németek jutnak eszébe. Festőművészet, ez a modern íróművészet karakterisztikonja. Hiszen a modern ember a jó öreg Homerosban is a „hosszú árnyékú lándzsák" plein air festőjét élvezi, benne találja meg a görög nép festőhajlamának megnyilvánulását, s a Nausikaa-jelenetnél kész Rysselberghe képet lát maga előtt. Majdnem így vannak már a derék akadémiai pályabírák is, akik a telekisektől nem kevesebbet kívánnak, mint jellem/estest, korfestést, igaz színeket és még egyebeket. Hogy a költészetbe mennyire belehatolt a színek keresése, elég rámutatni a modern francia szimbolistákra s arra a jelentőségre, mellyel Rimbaud zseniálisan őrült ötlete (A noir, E blanc, I rouge, U vert, O bleu

2) oly sokáig bírt és bír még ma is, továbbá René Ghilre s az „audition colorée", a színes hallás néhány patologikus képviselőjére. Eltekintve a félszegségektől, kétségtelen, hogy a modern költészet felcseperedését és megizmosodását a zene mellett (De la musique avant toute chose

3 — Verlaine) elsősorban a piktúrának köszönheti, azoknak a gazdag és új színeknek, melyek-