Fülep Lajos: Egybegyűjtött írások I.

Kéziratban maradt írások

397 hatását, az árnyékok játékát, keresem a természetben a legújabb festői törekvések igazolását, a színházban, nemcsak a dekorációkban, hanem a szereplők játékában, egyebek közt különösen vonalak, színfoltok, a szereplők ornamentikája érdekelnek, könyveimet kötésük színe szerint rendezem el, s az ötven, sőt tíz vagy húsz esztendővel ezelőtt élt embernek teljesen megérthetetlen szenzációval kap meg egy alma az asztalon vagy egy földre hullott falevél színe. Bujálkodom a köröttem zengő színek orgiájában, s alkalmas médium vagyok a ma még sok embert kétségbeejtő Gauguin- vagy Van Gogh-féle izzó és harsogó színharmóniák élvezésére. A magamon tapasztalt, számtalan hasonló jelenség mellett elég még annyit említenem, hogy az emberek nagy része, akikkel érintkezem, ugyanígy van, ami jele annak, hogy a piktúra jegyében élő és haladó korban élünk, s hogy természetlátásunk, gondolkodásunk és érzésünk rokonsága nem csekély részben függ össze az emberek szellemi mozgalmainak piktúrában kifejeződő közösségével. A piktúrának mindenfelé való érvényesülését, sőt túltengését látjuk és érezzük mindenfelé. De ez csak én vagyok és közvetlen környezetem. Már az, hogy a festészet kiszabadult a többi művészetek kötelékéből, és saját, idegen beavatkozásoktól megtisztított útjára lépett, már az a festészet elkövetkezendő uralmát jelentette. Igaz, hogy már Giottótól kezdve a festészeté a vezető szerep, aminek oka könnyen levezethető a művészetek természetrajzából, társadalmi szerepéből, fejlődésük alapföltételeiből, de ez a festészet nem volt mindvégig az az elhatárolt, saját útján és saját lábán járó, eszközeivel, szerepével, hivatásával tisztában lévő festészet, melyről itt szó van. Ez a festészet az idők folyamán nagyon is sok egyéb hatással keveredett egybe, ami saját értékeinek rovására esett, vagy pedig, ha nagy és maradandó dolgokat is produkált, nem bírt olyan általános jelentőséggel, nem váltott ki oly értékes elemeket a kor szelleméből, nem jellemezte úgy az emberekben öntudatlanul élő közös törekvéseket, mint a mai és például — a gótikáé. Itt természetesen egyes különálló egyéniségekről, teszem azt Rembrandtról nincs szó. Ami különösen kihívja figyelmünket, az a körülmény, hogy a legújabb írók művészete századokat átugorva a gótikával mutat lényegbevágó közösségeket, tehát olyan idővel, melynek jellemző vonása a csodálatos mélységeket érintő lelki élet, s a kor művészetének különösen piktúrában való kifejeződése. Ha a gótika mindenestül benne van egy imádságban, vagy Eckhart mester egy szentbeszédjében, benne van a piktúrában is; mert a gótika piktorai úgy festettek, ahogy imádkoztak; a piktor nem volt külön művészegyéniség, akinek valami sok egyéni mondanivalója lett volna, ember volt, akinek gazdagsága abban rejlett, hogy imádságát meg is tudta festeni, mint a boldog és jámbor Angelico testvér; de viszont Manet-n és még néhány modern művészen kívül alig van a piktúra történetének alakja, aki oly fanatikus odaadással csüggött volna a természeten, mint például Van Eyckék. A legteljesebb naturalizmus, a dekoratív művészetek kész stílje, a piktúra minden vonalon való uralma — ez röviden a gótika művészete. A gótikáéhoz fogható, a gó-