Fülep Lajos: Egybegyűjtött írások I.

Kéziratban maradt írások

396 többit, akiket csak arról lehet egymástól megkülönböztetni, hogy az egyik az ökrök, a másik a naplementék felé hajlik inkább; sem Kézdi-Kovácsot, aki évenkint megcsináltatja a maga tízezer polírozott rámáját, s tízezerszer beléjük festi és el is adja becsülettel ugyanazt a polírozott „hangulatot"; sem Jendrassikot rózsaszínre fagyott szőkeségeivel; sem a fotográfus Knoppot, sem az őszibarackos hamvasságú Poll Hugót, sem a porcelánbirkák Pállikját s a csúzlis gyerekek Peskéjét; s kezdem már köztük nem látni az egyre gyengülő, mindinkább modorosabb Márkot sem; de nem látom köztük a festéktől csepegő Bonnat-t, az ősemberek illusztrátorát, Cormont, a történelmi színfalfestő J. P. Laurens-t, a gránátos Detaille-t, továbbá Gervex-t, Lefebvre-t, Habermannt,

5 Laveryt, Dubufe-öt,

7 Gandarát,

8 Hierl-Deroncot,

9 Palmiét,

1

0 Robert-Fleuryt,

1

1 Zo-t

1

2 stb.-t sem. És hiszem, hogy a közönség sem fogja soká látni. Nem azért, mert azt hiszem, hogy a közönség közvetlenül fogja meghallgatni az igazi művésze, ket; de mert éppen a bálványok mutatták meg ezen a tárlaton, hogy bizony nem istenek. Az, hogy az igazi művészek közül kevesen vannak jelen, nem árt; a fő az, hogy teljes számban vannak képviselve azok, akiket a közönségnek meg kell ismernie. A nevetségestől a fenségesig csak egy lépés, s a közönség Ujvárytól Mednyánszky elé fog állani. Knopp Imrén jól keresztüllátni pedig legalábbis ér annyit, mint Lucien Simont

1

3 vagy Vuillard-t

1

4 megismerni. E negatív eredményt is nagy kihatásúnak, s a tavaszi kiállítást a művészet fogalmának tisztázásában nevezetes dátumnak tartom, amely, véletlenül idetévedt értékes dolgaival, alkalmat ad a továbblépésre is, a pozitív megismerés felé. A kivételes emberekről azonban majd más alkalommal legyen szó, az őket megillető külön hangon és külön környezetben. FESTŐMŰVÉSZET MINDENÜTT Az ember, akinek érzőidegei vannak, s az emberi mozgalmak egységesen fölfogott szervezetébe gyökerek módjára belekapcsolódott idegein végigrezegnek a legújabb, a legfrissebb eredetű hullámok, olyanféle barométeije a szellemi élet változásainak, mint a köszvényes láb az időjárásnak. Saját magán tapasztalja azt a hatást, mely a környezetében a változásokat előidézte, és saját magáról következtet az embertársait ért hatásra — ugyanazon gondolat- és érzésközösséggel, mely, mondjuk eső előtt az Andrássy úton és a Gellérthegyen lakó, egymást soha nem látott köszvényes emberek közös sajátja. Hogy jobban megértessem magam, néhány mondaton keresztül első személyben kell beszélnem. Tehát: a piktúrának a legújabb időkben csaknem minden vonalon való uralmát nem én fedeztem föl, de akkor értettem meg igazán, amikor rájöttem, hogy magam is annyira teleszívtam magam a piktúrával átitatott levegővel, hogy bár nem vagyok piktor, mindent piktorszemmel látok. Határozottan piktorszemmel nézem a természetet, az embereket egyenkint és csoportokban, megvannak a tanulmányfejeim, az utcán a színek, formák s a levegő izgatnak, figyelem a napsütés