Fülep Lajos: Egybegyűjtött írások I.

Nyomtatásban megjelent írások

40 Aladár. Mind a kettő erős, érdekes, vakmerő egyéniség. Hogy eredetiségük belevesz az eredetieskedésbe, annak csak ők az okai. Mindkettőt ismeijük, mindkettőről tudva van, hogy ritka, izmos tehetségek, s épp ezért kár, hogy erejüket megvonják az igaz és egyedül üdvözítő művészettől. Mindkettőnek képein ott látjuk tehetségük megnyilatkozását, de agyonnyomva más nagyobb egyéniségek hatásától. A három modell, Kernstok képe, nem őszinte és nem Kernstok lelke mélyéből fakadó alkotás, nem Kernstok múzsájának, hanem idegenek múzsája ihletését kiáltja felénk. Ha Kernstokot ilyennek ösmernők, vagy ha csak Kernstok lenne ilyen, akkor csak az őszinte elismerés hangján szólhatnánk róla, de épp e képe az, amely mások számára köti le a csodálatot. Kriesch Aladár igaz művészi lélek, annak minden szövevényes, izgató, anarchikus elemével. De épp az ő kiváló művészi érzékét látjuk sárba esni, mikor nem tudja kerülni a művészietlent, az esztétikai és logikai képtelenségeket. Pedig a művészietlen, ha a közmorál szerint nem is, de a művészet tízparancsolatja szerint éppoly bűn, mint a hazugság vagy a lopás. Képe, az En vagyok az út, az igazság és az élet... amit így is lehet folytatni: „ezek meg itt hátul oláh meg tót parasztok, akiket vigyen el az ördög, mert nem ide valók ..." — ez a képe is, mint általában Krieschnek minden képe, részleteiben, szín- és vonalharmóniájában elsőrendű munka, de érthetetlen, képtelen. Hogy a szandálcipőben, hajadonfővel járó magántudós miért térdel Mária előtt, mért tapsol a gyermek Jézus kaijai közt (Jézusnak kell lennie, mert szakálla van, és hosszú haja), mért mutat az angyal Jézusra, s miért borul az asszony meg a férfi mégis Mária elé — mindez olyan rejtély, amelyre senki, de talán maga Kriesch sem adhat választ. Ezek a képek nagyon jellemzik a tárlat nagyobb felét, amelyek többnyire kis, fénytelen, fátyollal bevont képek, egymás mellett, az ellentétek dacára szépen megférnek, s hogy egyik-másik nem kelt föltűnést, annak csak az az oka, hogy számtalan társa van. Az igazi jó irányban haladó művészek is erősen vannak képviselve, ők azok, akik saját irányuk mellett híven kitartva, a való művészet útján törnek előre, egyre tökéletesebben juttatva diadalra művészi egyéniségük akaratát. A fiatalabbak közül elég Poll Hugót említeni, aki mindig annyira igaz és annyira ő maga, hogy aki jobban ösmeri őt, minden képében feltalálja azt, ami az ő sajátja, tulajdona, s örömmel látja, hogy az a birtoklás egyre gazdagabbá, egyre szélesebb körűvé válik. Vesztróczy Manó önmagát adja, egész valóját, a művészi lélek sejtelmes, kiapadhatatlan forrásból fakadó érzéseit, amelyek nála oly ritka gazdagsággal bugyognak — mindaddig, amíg ezekből merít, nem kell idegen nagyok felé fordulnia, boldogulni fog a saját erejéből is. Fényes Adolf és Grünwald Béla leginkább tájképekkel szerepelnek, s alakos képeiken is a táj érdekessége egyenjogú az alakokéval, amelyek a tájrészletekbe el vannak helyezve. Nem lehet egymás mellé helyezni őket, már különböző irányuknál fogva sem, de az összehasonlítás mindenkor élvezetes, izgató, különösen mikor két ilyen erős egyéniségről, homlok-