Fülep Lajos: Egybegyűjtött írások I.

Nyomtatásban megjelent írások

41 egyenest ellentétes lélekről van szó, mint éppen ők. És mégis, az igazi tájképfestésnek, bármily ellentmondásnak lássék is két annyira különböző iránynak elfogadása, ők az elsőrendű képviselői, mert bennük nyilvánul legtisztábban a modern festészetnek, különösen a táj festészetnek legfőbb feladata. Egyik sem utánozza a természetet, nem köti le magát az uralkodó ízlésnek. Ez az önállóság imponál, megkap olyan erőknél, mint ők ketten. Képükön elsősorban ők érdekelnek bennünket. Mert hát a természetben csak egy nem volna érdekes, az emberi lélek, legkivált ha az ember amellett művész is? Nem élvezzük-e az ő mély érzésű leikükön keresztül azt, ami a mi egyszerű szemünknek is olyan kimondhatatlan gyönyört okoz? És különösen Grünwald, ez a meleg, verőfényes lelkű művész, mennyi ragyogást, mennyi derűt talál a mi gyönyörűségünkre, csupa szív és érzelem, s mennyi melankóliát Fényes, aki csak ritkán enged besurranni egy-egy fénysugárt az ő sajátos, borús világába. A Háromkirályok (Grünwald) verőfényének szenvedélytől izzó sugárzása éppúgy betölti a lelkünk, mint a Nyári délután, A zagyva mentén (Fényes) színeinek meleg, hamvas tompasága. Mednyánszky bárót ma már a klasszikusok közé számíthatjuk. Egyöntetűsége elérte azt a tökélyt, hogy ha akármelyik képéről, mondjuk például az Alkony a lápon vagy az Este címűt, elveszne a neve, többi képei alapján évszázadok múlva is kétségbevonhatatlanul meg lehetne állapítani, hogy az övéi. Az ő éjjeleiben ott érezzük magunkat, egész lényünkkel, a művész közelében. Úgy szeretni és úgy megfesteni az éjjelt nem tudja ma senki, mint ő. Hogy mindig éjjelt vagy alkonyatot fest, ezt kifogásolni olyan volna, mintha valaki azt akarná, hogy a hó legyen fekete. Aki át tudja érezni Mednyánszky művészetét, ilyennek fogja őt mindig kívánni és találni, ezt az esti vagy alkonyati melankóliát találva meg még derűs képeiben is. Az arcképfestők közül együtt vannak a legjobbak, László Fülöp, Márk Lajos, Karlovszky Bertalan, Szenes Fülöp stb., mind ismert modorukkal, egyéni pszichológiájukkal festve meg az emberi arcot s ami e mögött rejtőzik, az életet, e négy festő által mindig újabb és tökéletesebb eszközökkel kifejtve, kihámozva. Különösen Karlovszky és Szenes remekelnek, az utóbbi egész arcképgalériával vesz részt. Sok ugyan bennük a francia, de a szívós kitartás meggyőz bennünket arról, hogy igazán magukból adnak, az ő megfigyeléseiknek, elmélyedésüknek alkotásait. Szántszándékkal legutoljára hagytuk a két legmagyarabb festőt, Thorma Jánost és Vágó Pált. Thorma előttünk fejlődött napról napra egyre izmosabbá, Vágó titokban, mint egy modern Anteus, a földből, a magyar földből merítve alkotásaihoz az anyagot. Thormát a kritika egybehangzó dicsérettel fogadta. Vágóról alig emlékezett meg néhány hivatalos sorban. Az Október elseje Thorma eddig ösmert képei közt a legmagyarabb és leghűbb kifejezője Thorma temperamentumának. A legnagyobb csodálat és lelkesedés lebbent el mindenkit ajkáról, aki Vágó képét (Szeged szebb lesz, mint volt) látta. A magas kritika akadéntikusnak kiáltotta ugyan ki a legnagyobb magyar festő alkotását, melyhez fogható a Krisztus Pilátus előtt