Fülep Lajos: Egybegyűjtött írások I.
Nyomtatásban megjelent írások
355 képeskönyv.") Aki többet akar, kiolvashatja a teóriákat a föltálalt anyagból, a tömérdek rajzból, fényképből, színes reprodukcióból, melyeket fejlett technikával nyomott a könyvbe a Franklin Társulat. Díszmű ez, mely bármely szalon asztalán helyet foglalhat, és aránylag olcsó: ára 28 korona. CÉZANNE ÉS GAUGUIN Arisztokraták voltak mind a ketten. Tömegkerülők, tömegmegvetők. Két bizakodó nagy gyermek, egyik bölcs és meggondolt, másik türelmetlen és lázongó vérű. Cézanne szerény a gőgösségig. Gauguin csak gőg. A művészettel szemben azonban tisztelettel teljesek; előzékenyek, odaadok. Nagy emberek elismerői, nagy tradíciók hűséges folytatói. Mikor forradalmat csinálnak, tudják: kikre hivatkozzanak. Sokat tudnak, s a végletekig csiszolt ízlésük van — másokkal szemben. Keményen dolgoznak, törik magukat, szörnyen szorgalmasak, tanulnak a művészettől és a természettől, fölszívnak magukba mindent, amit csak meg tudnak emészteni, s a nevük: forradalmár. Ezt a nevet kapták. Tanítványok és mesterek egyszerre. Minden munkájuk mellett ráérnek drámát játszani. Cézanne, a meggondolt és filozófus, az öreg mester, persze nem, hanem annál inkább Gauguin és Van Gogh. Veszedelmes szokássá kezd válni, hogy a fajtájukból való zseniális emberek megőrülnek — ez még hagyján —, és drámákat játszanak. Nem shakespeare-ieket; nagyon-nagyon moderneket. A megírójuk el se érkezett még. Aznap, mikor művészkedésre adják a fejüket, melléjük szegődik az őrület, és el sem válik tőlük többé. Természetes, hogy a művészetük rettenetesen egészséges, egészség fölötti egészségű. És olyan megrendítő, mint a drámáik, amelyek őrült drámák. Mindennél jellemzőbbek az egész időre, az egész XIX. századra, melyben lejátszódnak. Valahol Balzacnál — amilyennek Rodin látta őt — kezdődik a drámajátszás, vagy még előbb, s Stendhal már meg tudja formulázni az egész századra érvényes ítéletét. A lírikusok csavarognak, és egymásra lövöldöznek, a Van Goghok pedig beretvával levágják a saját fülüket, végül agyonlövik magukat. Gauguin kölyökkorában kezdi a csavargást, és nincs nyugta Európában, ahol éhség, a Van Gogh beretvája, egy matróz rúgása, melytől eltörik a lába és más hasonló epizódok teszik kellemes változatosságává az életét. Amíg nem piktor, addig nyugodt; amint felcsap festőnek, a vüágjárásra kénytelen adni magát, menni messzi tropikus vidékekre, ahol persze folytatja a drámát. Mondom, az elvonultságuk és diszharmóniájuk, a gyerek voltuk és a verekedésük véresen jellemző az egész időre, amely nagyon messze van a renaissance-tól. És különösen jellemző, hogy soha még emberek úgy a lelkükre nem vették a művészetet, mint ők, s nem kellett úgy megszenvedniük a művészetükért, mint nekik. Annyira komolyan veszik a művészetet, mintha az egész vüág azon fordulna meg, az egész művészet pedig éppen őrajtuk. Csupa láz minden cselekvésük, mintha csak menyasszonyukat mentenék egy lángba borult házból. A menyasszonyukat, szerelmüket,