Fülep Lajos: Egybegyűjtött írások I.

Nyomtatásban megjelent írások

356 mindenüket, aki nélkül mit ér az élet? Égjen meg az egész világ, de az ideáljuk, a szépségről való álmuk maradjon meg. Hát természetes, hogy a mi társadalmunkban, mely nincs az ilyen alakok számára berendezve, rémdrámáknak kell velük végbemennie. A másik jó drámaok pedig, hogy a művészetükkel, a szerelmükkel az embertársaik nem tudnak mit csinálni. Nem is kell nekik. Egyszerűen mert nem értik. Nem értik nemcsak a doktorok vagy a szatócsok, hanem nem értik a Strindbergek

1 sem. Cézanne-nak privát szerencséje, hogy nemcsak ki tudta magát vonni az életből, hanem módjában állt föléje emelkednie. Igen magasról fumigálta az életet és az embereket ez a Sokrates-fejű öreg, a bölcs ember szelíden ironikus és jóságos mosolyával. Begubózott — persze ő is messze Párizstól —,begubózta magát a művészetébe, amelyen kívül mi sem létezett számára. Minden csöpp vére, minden gondolata, minden érzése ennek a művészetnek a takarmánya lett. Csak közel, közel a természethez, ez volt az egyetlen vágy, ami hajszolta. Lihegett belé, mert — mint legtöbben a maiak — ő sem volt a nyugodt alkotók fajtájából. Hiába minden magány, az izgalom bennünk van, a velőnkben és a levegőben, melyet beszívunk. De minden idegessége és láza mellett ősember volt ő. Primitív ember, ösztönember, egy nagy gyerek. Ősember, mint Gauguin és Van Gogh, ők hárman a legprimitívebb primitívek a Giottók és Memlingek óta. A tévedés, mely Cézanne-t az impresszionisták közé sorozta, el fog oszlani. Ma már látjuk, hogy ő — Gauguinnel — egyenesen reakció volt a Monet-k, Pissarrók impresszionizmusával szemben, ö az igazi nagy tanítómestere a mai generációnak, nem az impresszionisták, s nincs a maiak közt senki, aki sokat ne köszönhetne neki, mint ahogy nincs s a holnapiak között nem lesz, aki Gauguintől ne tanulna. (Tanulásról van szó, nem utánzásról.) Nem tette magáévá az impresszionisták technikáját, s akár fekete, akár világos képeket fest, mindig egyformán Cézanne ő, és egyforma értékű. Nincs benne teória, metódus, és sohasem volt kapható a színfelbontásra, a komplementer színek és reflexek forszírozására és egyéb dolgokra, amik az impresszionizmus jellemzői. A szó szoros értelmében foltfestő ő — egységes foltok felrakója —, akinek ereje koloritjában van, de nem az egyes színek kiaknázásában, hanem megbonthatlan erejű harmóniáiban. Delacroix-tói sokat tanult, és a velenceiektől, közelebb jutott révükön a színek eleven és harmonikus életének titkához. Csakhogy olyan ő, mintha egy Cimabue volna, aki a Tizianók, Veronesék, Rubensek és Delacroix-k színtudásának kvintesszenciájával fest. Mintha fejszével verné rá a vásznaira a színeit — ah, mivé lesz mellette az impresszionisták és neók aprólékossága! —, brutálisan, embertelen erővel, mindig győztesen. Mit neki szabály, a priori tudás, optika és minden Chevreuilje

2 a világnak — „az élet hatalmas egyéni érzésén kívül minden hazugság és ostobaság",

3 ezt írta egyszer neki Zola, s ezt Cézanne jobban tudta, mint akárki más. Hogy lehet az, hogy ezt az embert, aki maga az egyszerűség — egyszerű, mint Giottó —, nem értik, kinevetik ugyanazok az emberek, akik eksztázisba esnek az egyiptomi művészet vagy a quattrocento piktorai láttára?