Fülep Lajos: Egybegyűjtött írások I.

Nyomtatásban megjelent írások

352 A MAGYAR NÉP MŰVÉSZETE (Első kötet: A kalotaszegi magyar nép művészete. Számos szakértő és művész közreműködésével írta Malonyay Dezső. A Franklin Társulat kiadása) Kiderült, hogy míg az őseink lóhúst, a mai paraszt művészetet puhít a nyerge alatt. Kínlódik, robotol, éhezik, pusztul, de azért bölcsőjétől a koporsóig és fejfáig művészetet rak minden holmijára. Művészetet, melyért nem átallanak finom esztéta urak — nemcsak üvegen néző etnográfusok, hanem jószemű esztéták —, nem átallanak hepehupás, görbe vidékek rongyos faluiban mászkálni, nem átallja a kultuszkormány ezt a mászkálást tőle telhetőleg támogatni, s nem átallja az írott, rajzolt, föstött, fényképezett eredményt egy előkelő kiadócég pazar kiállításban közreadni. A leereszkedésnek az a fajtája ez, hol csak a leereszkedő nyerhet, és büszke lehet arra, hogy — leereszkedett. Megyünk tanulni a paraszthoz, megyünk, mert bizonyosan muszáj. A kérdés az, vajon a népi művészettel való ilyen bíbelődés nem hat-e úgy, mintha úri kertészek, akik írisszel és orchideával szoktak bánni, a mezőről tépett virágokat, a pipacsot, kakukkfüvet, szarkalábat, nefelejcset akarnák beleplántálni az üvegháziak agyondolgozott földjébe, s minél trenírozottabb kézzel nyúlnak az egyszerű virágokhoz, minél jobban óvják, gondozzák őket, annál kevésbé mennek velük valamire? A nép lelkének elementáris megérzésére van itt szükség. Arra, hogy a virágokat nem kitépni kell a földjükből, hanem együtt éreztetni őket az egész földdel, a föld szagával, életével, szépségeivel és piszkával, a földön élő emberekkel, mindennel együtt és egyszerre, valami nagy művészettel életre kelteni előttünk, városi emberek előtt azt, ami nekünk csak halott, a falu földjét, mezejét, egét és a — parasztot. Hogy mindez együtt éljen, s én érezzem bennük a megtörhetlen közösséget. Érezzem a nagy erőt, mely élteti a földet és a földön görnyedő parasztot, érezzem azt az erőfölösleget, mely a munka után művészkedésre, gyönyörűségek, szépségek termelésére kicsordul a parasztból, mint ahogy a búzakalászt izzadó földnek még van elég ereje és kedve a kék búzavirág és a piros pipacs éltetésére. Mert ebben tér el a paraszt a városok emberétől. Többet dolgozik, mint a városi ember, mégis jut benne kedv és erő a művészkedésre. Mi, kiket a megélhetés és egyéb ügyek teljesen igénybe vesznek, ha éppen művészet is kell nekünk, megvásároljuk, de legnagyobbrészt ocsmány, stíltelen lakásokban élünk, míg a paraszt kiformálja a maga egyéniségét minden holmijára. De be lehet-e oltani minket népművészettel, mint ahogy himlő ellen valamilyen nedűt szivárogtatnak a vérünkbe? Nem szakadt-e már meg köztünk és a paraszt közt, a mi érzésünk és az ő művészete közt minden öszszeköttetés? Nem élünk-e annyira az európai kultúrában, hogy mindegy nekünk skót, dán, német, francia, angol, magyar stílus? Nem értjük-e őket egyformán mind vagy egyformán sehogy? Egyáltalán — a képzőművészetekben — megvannak még azok a különbségek, amik hajdan? Az építésze-