Fülep Lajos: Egybegyűjtött írások I.

Nyomtatásban megjelent írások

353 ten és iparművészeten kívül lehet másutt nemzeti stílusról beszélni? Mi az angol Turnerben, mi a francia Cézanne-ban, mi a magyar Ferenczyben? Milyen a magyar kép, a magyar szobor? Megmondta ezt már valaha valaki? Amelyiken fokos van, csizma és árvalányhaj, szürkankó és zsinóros lajbi? Nem? Hát? Pendely Zsuska bepördül a szalonunkba, és Helyre Kati elrikkantja magát — így? Ha az unalomig hajtogatjuk, hogy legyünk magyarok, azok leszünk tényleg? Lehet mondva csinálni az ilyet? Lehet az európai művészetek iskoláját megárt, elfinomodott művészintellektusoknak a népművészeten keresztül újjászületniök — megrendelésre? Képzelhető ennél nagyobb ellentét? Itt a bökkenő: a paraszt minél piszkosabb, annál tisztább a művészete. Minél messzebb esik a vasúttól, annál érdemesebb volna szállítani a holmijait. Minél írástudatlanabb, annál mesésebb formákat ír keze a vászonra, fába. Nekünk magyaroknak, mindig speciális az esetünk. Annyira speciális, hogy már természetes, és annyira természetes, hogy észre se vesszük. A mi speciális esetünk jelenleg az, hogy adva van egy kész népies stílus, és azzal művészembereknek kellene valamit tenniök. Igazi művészekre gondolok, akiknek mindene a maguk egyénisége, akik annál erősebbek, minél jobban magukban tudnak lenni, annál értékesebbek, minél kevésbé mérhetők másokkal, mert nem hasonlítanak csak magukra. Ezek az emberek egy kész stílussal kerülnek szembe, melyet nem ők csináltak. Nem is látták ennek a stílusnak az eredetét. Ennek a stílusnak valahol Ázsiában ringott a bölcsője, s ma itt Európában becsülettel, nagy erővel és egészséggel képviseli ma is Ázsiát. Olyan stílus ez, kérem, melynek legközelebbi rokonai Ázsia közepében találhatók, s színei és vonalai többek közt pl. a perzsa művészettel mutatnak elég közeü atyafiságot. Egy gyönyörű szép, gazdag egzotikus stílus. És befejezett stílus. Mi a stílus? A rokon törekvések harmóniája. Egység, összetartás, centralizálás. Itt a bökkenő: évtizedek óta mindenfajta művészetekben onnan indulunk ki, hogy egyéni-e valami vagy nem; ha stílusról van szó, egyéni stílus-e vagy nem. Szétrobbantottunk mindent, ami az egyén szabadságát legkevésbé is korlátozhatta, rábíztuk őt saját magára, tegyen, amit tud, bocsássa át a maga temperamentumán a világot.

1 Irtózunk az egyöntetűségtől, attól, amit meg lehet tanulni, irtózunk a vörös fonáltól. Az ellentétek és elágazások szabad mezejét jártuk, s most — az ellentétek igazodjanak bele egy kész stílus határaiba, erről van szó. Reakció ez vagy nem? Lehet az eredmény egyéb reflektált művészetnél? Pedig, lám, a vészharangok azt kongják, nincs idő habozásra, gyorsan kell tenni, most vagy soha, mert nemsokára késő lesz, nem lesz magyar paraszt és nem lesz népművészet, amelytől tanuljunk. De lesz — a múzeumban. Megmentjük, beszállítjuk Ázsiát a múzeumokba. Rajtunk múlik, vajon múzeumi adalék-e a Malonyay könyve, vagy pedig egy éltető művészet eleven megnyüatkozása. Hogy a népművészet felé való fordulás új fejlődések kündulása-e? Avagy a magyar erőnk utolsó föllobbanása ez a végső kísérlet? Csak gyorsan, gyorsan összeszedni mindent, megmenteni, ami menthető, mert elvesz minden, kapjon ki-ki, amihez ér, a haza, a magyar-