Fülep Lajos: Egybegyűjtött írások I.
Nyomtatásban megjelent írások
297 AZ ANGOLOK „NÁLUNK" Párizs, augusztus Legelőször is azon kell kezdenem, hogy a párizsi kétféle faját ismeri az idegennek: az egyik az angol, a másik a sale étranger, magyarán szólva: piszkos idegen; tertium non datur. 1 Az angol az az idegen, amelyiket száz lépésről is felismerni, s amelyiknél az a fontos, hogy pénzt hoz; a többi idegen rendesen az az idegen, amelyiknek összehasonlíthatatlanul kevesebb pénze van, mint az angolnak, s ezért csak olyan megtűrt jöttment. Boltokban és vendéglőkben vagy kávéházakban a kiszolgálásnak háromféle változatát lehet megkülönböztetni: egyik szól a párizsinak, akit kiszolgálnak pontosan, de közömbösen, és nem csapnak be; a másik szól az angolnak, akit becsapnak, de előzékenyen kiszolgálnak; a harmadik szól a többi, más szóval piszkos idegennek, akit kiszolgálnak gorombán, s mindennek a dupláját fizettetik meg vele. ö az, akinek a pincér, különösen nagyobb összeg váltása esetén, könyörtelenül a veszedelmes zsebből ad vissza; ez a veszedelmes zseb az, amelyikben a pincérek a hamis pénzeket tartják. Mert tudni kell, hogy különösen a boulevard-i nagy kávéházakban, ahol minden ember idegen, a pincérek azokkal a hamis pénzekkel vagy használatból kiment pénzekkel dolgoznak, amiket potom áron összevásárolnak. Természetes, hogy ehhez a manipulációhoz már nagy ügyesség és nagy pszichológiai tapasztalat kell, de hát van-e nagyobb haramia a világon, mint egy ilyen boulevard-kávéházi pincér? ... Lehet, hogy különben igen derék emberek, talán jó polgárok és jó családapák, hanem mint pincérekre, az ötven százalékukra látatlanban ki lehetne mérni tízezer esztendei fegyházat. Senki se higgye azonban, hogy az angol, mint olyan, valami nagy tiszteletnek örvend a párizsinál. Szó sincs róla, az angol az a bizonyos szükséges rossz, mely a Párizs vérkeringéséhez előteremtendő anyagnak jelentékeny részét szállítja. Hihetetlen is volna, hogy ezek az angolok, nehézkes járásukkal, szögletes mozdulataikkal, rémítő flegmájukkal barátkozásra bírnák a párizsit, aki csupa mozgékonyság, simaság és idegesség; hát még ha az angol nőket hasonlítja össze az ember a párizsiakkal: amazok - persze tisztelet a kivételnek, de különösen a Párizsban látható angol nők meglehetősen elriasztóak — nagy lábaikkal, borzalmas cipőikkel, éktelen kávészínű fátylaikkal, agárszerű soványságukkal úgy viszonylanak a karcsú, de jól megtermett, beszédes, ötletes, könnyed, hajlékony, pikáns arcú párizsi nőhöz, mint... egyiptomi múmia egy eleven, élettől duzzadó emberhez. Azért hát a párizsinak a gyomra nemigen tudja bevenni ezeket az emberi lényeket, s bár, mint mondom, földig hajol a pénz előtt, magukat a pénzek viselőit alaposan kigúnyolja és le pocskondiázza. Nem utolsó az, ahogy többek között — hiszen egy ország földjét be lehetne teríteni az angolokról szóló pamfletekkel és karikatúrákkal — a „L'assiette au Beurre", 2 a legszellemesebb párizsi élclap hagyta helyben az angolokat „Les anglais chez nous" 3
