Fülep Lajos: Egybegyűjtött írások I.
Nyomtatásban megjelent írások
298 című füzetében. Általában ebben a mondatban, hogy „az angolok nálunk", benne van teljesen az angolnak és a párizsinak egymáshoz való viszonya, mely abból áll, hogy az angol Párizst London külvárosának tekinti, ahová átjár odahaza tiltott gyönyöröket élvezni, viszont a párizsi pedig ezt az előkelő berendezkedést jól megfizetteti, s ha már át is nyújtja Párizst aranytálcán az angolnak, odaadása fejében súlyos aranyakat szerez magának. Csakugyan, az angolok úgy járnak ide Londonból - sőt az amerikaiak Amerikából —, mint ahogy a jámbor budapestiek nyáron Visegrádra rándulnak. öreg lányok, fiatal lányok, öregasszonyok, fiatalasszonyok, egyszóval különösen sok nő — minden férfikíséret nélkül természetesen — a vüágjáró fajból, időzik állandóan a francia nemzet fővárosában. Nevezetes, hogy még néhány évvel ezelőtt, különösen öt-hat év előtt, az angol volt a német mellett az, akit a párizsiak legjobban gyűlöltek az idegenek közül. Mert maga a párizsi nép sehogy sem szereti az idegent. Az utolsó években azonban sok minden változott: az angolok divatba jöttek, s szinte azt hinné az ember, hogy szeretik is őket. (Annál jobban gyűlölik a németet, akinek most már osztatlanul jut ki az ellenszenvből.) Míg azelőtt elég sűrűn fordult elő, hogy az angoloknak utánuk is kiabáltak az utcán, s nem éppen a legépületesebb szavakkal traktálták őket, addig ma mindenütt a legnagyobb előzékenységre és figyelemre találnak. A pénz mellett van ennek a változásnak politikai háttere is, hiszen a párizsi nép elvégre mégsem annyira rabja a pénznek, hogy mindent csak a nyereség szempontjából tekintsen. Igaz, hogy a politika, mely az angolokat szimpatikussá tette, szintén nyereséget keres, de hát ez magasabb valami, ez ... politika, és ami fő, benne van a németnek tervezett reváns eszméje. Ha pedig ez megvan, akkor jöjj keblemre, angol testvér, és felejtsük el ősi civódásainkat. Mondom, ha az ember tulajdonképpen nem látná azt az áthidalhatatlan nagy diszharmóniát, ami a két faj között fönnáll, azt lehetne hinni, hogy a francia a legnagyobb mértékben és önzetlenül vonzódik ma az angolhoz. Mert itt, Párizsban minden az angolok számára van, nekik dolgoznak a festők, nekik találnak ki új ételeket a szakácsok, nekik épülnek az összes szállodák, nekik javítják a kövezeteket, nekik tartják jó karban a Louvre-t, nekik gondozzák a kerteket, és főként — nekik istápolják az éjjeli életet, melyből az angol Párizsban veszi ki igazán a részét, lévén az angoloknak, de az amerikaiaknak hazája is igen prűd, álszemérmes ország, ahol ugyan szintén elkövetnek az emberek mindent, csakhogy titokban és szemforgatással. Aki angolban vagy amerikaiban tehát buzog az elevenebb és szabadabb élet iránt való vágyakozás, az egyszerűen átrándul ide Párizsba, és kimulatja magát; és valószínűleg sokat közülök zaklat ez a vágy, mert rettenetes tömegesen jönnek el ide, ahol egész rajokban, mint nehézkes dongólegyek lepik el a kis és nagy gyönyörök tanyáit. Az angol azonban a végleteket képviseli: mint ahogy nála találni meg a legnagyobb pénzszórást és a legnagyobb takarékosságot, úgy nála van meg az a két véglet is, hogy a legnagyobb mulatók, de a legszorgalmasabb ala-
