Fülep Lajos: Egybegyűjtött írások I.

Nyomtatásban megjelent írások

293 segítsen rajtuk, ha mi nem, és élni csak kell, enni csak kell, valahol hálni is kell stb., egyszóval egész szociális programot fejtettek ki előttünk, mégpedig — nemzeti alapon és a hazának és magyar voltuknak sűrű emlegetésével. Mi aztán úgy intéztük el az affért, hogy miután egy-egy frankot igazán nem tudunk adni, kevesebbel pedig nem érik be, hát szélnek eresztettük őket. Amiért jó húszlépésnyi távolságra volt mit hallgatnunk becsületről, hazafiságról, s alkalmunk volt arról is meggyőződni, hogy derék honfitársaink hívek maradtak hazulról hozott szokásukhoz, s nem felejtették el a semmiféle nyelvre le nem fordítható, borzasztóan magyar káromkodásokat. Ezek mellett az útonálló verebek mellett sűrűn találkozik itt az ember azokkal a szegény, küzdő fiatal legényekkel, akik különben nem szolgáltak rá, hogy a fent leírt társasággal kapcsolatban említsem őket. Fiatal művészgyerekekre gondolok, akik talán a legszegényebb osztályhoz tartoznak itt Párizsban. Valamennyiük közt, azt hiszem, legszegényebbek, legföldhözragadtabbak a mieink. Hány van köztük, aki Isten kegyelméből tengeti az életét máról holnapra, s aki teljesen elveszne itt, ha valamelyik jobb lelkű és jobban szituált magyar vagy esetleg idegen társa héba-hóba ki nem segítené. Szegény proletárjai a művészetnek, nagy remények kiéhezett, sápadt, rongyos harcosai. Hogy bujkálnak ebben az idegen nagyvárosban, melyben annyi gazdagság, annyi jólét van,s melyben alig hogy hozzájutnak egy falat kenyérhez. Vakmerő hajósok, akik az egy szál életükkel kihajóznak a rettenetes bizonytalanságba, űzve és hajszolva a vágytól, melyet a művészet s a majdani jobb megélhetés reménye szít bennük. Hány van köztük még egész gyerek, akinek még otthon volna helye az anyja mellett. De hány van, akinek nincs senkije, aki árvább, elhagyottabb és sorstól üldözöttebb, mint ezer meg ezer munkás-proletár. Ezek hányódnak még csak igazán, a művészet apró mártírjai, akik közül milyen kevés kerül aztán idővel felszínre. Lökik őket ide-oda, kidobják innen is, onnan is, rongyosak, kopottak, szánalmasak. De azért ha valahol, hát ezek között akadnak önérzetes emberek, akik legfeljebb szégyenlik a nyomorukat, de nem élnek vissza vele. És inkább eltitkolják az éhségüket, semmint hogy kérjenek. A fiataljából, amelyik még erős és remél, nem is tudja kiirtani az élet a humort, a keserű akasztófahumort. Csak a napokban beszéltem egy alig tizennyolc éves legénnyel, aki rövid pályafutása alatt többet hurcolkodott, mint valamennyi hurcolkodásban megőszült budapesti nyárspolgár. Szegény fiú, sehol sem lakhat két hétnél tovább. Mivel nincs egy garasa se, kiteszik a szűrét mindenünnen. És ő az egy szál ruhájával, ami rajta van, a néhány festékével és ecsetjével, amit zsebre tesz, hurcolkodik. Persze észrevétlenül. Keserű humorral mesélte el a legújabb hurcolkodási esetét, de megkért, hogy ne mondjam el senkinek...