Fülep Lajos: Egybegyűjtött írások I.

Nyomtatásban megjelent írások

292 elegendő jogcímnek tartja-e a közös eredetet az ilyen módon való kitartatásra. Lehet, de nem hinném, hogy ebben a mértékben s olyan mohósággal, követelésszámba menő jogot formálással, mint ahogy a mieink teszik. Némelyike ezeknek az embereknek valóságos művészetté, bámulatos művészetté fejlesztette ezt a mesterséget. Olyan művészetté, amelynek láttára föltétlenül eszébe jut az embernek, hogy ez az alak bizonyára több esztendő óta él ilyen módon, hogy ennyire vitte a gyakorlatban. Hadd mondok el illusztrálás céljából egy esetet, amely velem történt. Este hét óra tájban több francia emberrel sétáltam a nagy boulevard-on, ahol különösen ilyen idő tájban óriási a tömeg — ember ember hátán. Azt lehetne hinni, hogy ilyenkor az ember az erdőtől nem látja a fát, s nem tudja kipécézni ebben a zűrzavarban, hogy ki milyen nemzetiségű. Csalódik, aki azt hiszi. Amint tehát ott járunk a tömegben, én és francia társaim, valamenynyien párizsi ruhában s köztük magam is meglehetős franciás arctípussal, s természetesen franciául beszélgetünk, egyszerre csak rám szól valaki, mégpedig hátulról: - Jó estét! Elképzelhető a megdöbbenésem, amikor hátrafordulva, teljesen idegen alakot pillantottam meg. Szinte zavarba jöttem, mert azt hittem, ismer valahonnan. Dehogy. Csak pénzt kért. Elámulva ezen a boszorkányságon, felvilágosítást kértem tőle, hogy miről ismert meg. Ö szerényen mosolygott, de titkából csak ennyit árult el (lehet, attól félt, hogy az ő rovására felhasználom a titkát): — Én biztosan megismerem, kérem, a magyarokat. Mindegyiken van valami ismertetőjel. Pedig uraságod egész párizsias külsejű, szakállt is visel, meg amint látom, franciákkal is jár, de én azért megismerem, hogy magyar ... megérzem ... Mikor aztán elértem társaimat, nem csekély zavarral kellett kitérnem a kérdésük elől, hogy mit akart tőlem az az ember. Azóta pedig elég sűrűn látom az én magyaromat a boulevard legforgalmasabb részén ácsorogni, amint fürkésző szemmel lesi a zsákmányt, amelyre lecsapjon. Ez a típusa a veszedelmes fajtájú verebeknek, amely jámbor magyarok zsebéből szedi össze magának a magot. Történt pedig ez az eset velem két év előtt. S most, hogy kétévi távollét után visszatértem Párizsba, ő volt az elsők egyike, akit „ismerőseim" közül viszontláttam. Az ördöngös szemű és boszorkányos memóriájú ember rám ismert. Mosolyogva köszöntött, amint elhaladtam mellette, de már nem állított meg, aminek fölöttébb örültem. Ebben a pillanatban is ott ácsorog szívós következetességgel. Megtörtént velünk az is, hogy mikor éjjel két órakor hazatérve végigmentünk a boulevard-on, egyszerre két magyar is megszólított bennünket. Mi hárman voltunk, szintén magyarok. A két ipsze igen szerény kívánsággal állt elénk: fejenkint egy-egy frankot kértek tőlünk — csak. És milyen hangon! Mindjárt az első szóra azt is kijelentették, hogy nekik feltétlenül kell egy-egy frank fejenkint, mert kevesebbel nem tudnak mit csinálni, s ha nekünk van, hát tartozunk nekik adni, mert ők is magyarok, és ki