Fülep Lajos: Egybegyűjtött írások I.

Nyomtatásban megjelent írások

200 szögletében. A kert friss levegőjében éles zöld színben reszket a fák lombja, alatta egy emberpár megy összefonódva, és egymásra hajol, mint két összeérő lomb a fán. Tavasz bűbája fakad fel a rét bársonyából, s a fényben úszó föld teste megreszket a nap égő tekintetétől. Egész lelkeddel szeretnél belefeküdni ebbe a csodálatos pompába, melynek ünnepi színe mégis oly lágy, oly szelíd, oly melodikus. Szeretnél átolvadni abba a hullámzásba, mely végigsuhan a réten, a fák lombjain, a tó vizén. Egy pillanatra, megint csak egy pillanatra föllebben előtted a fátyol, s lelked közvetlenül hozzáér a természet szűzi testéhez. Az érintés nyoma örökre ott marad benned, csak a pillanat vesz el, a rohanó, a pusztuló pillanat, melynek nincs újjászületése. De mikor a fátyol újra leszáll, lelked megtermékenyülten csukódik össze, s örökre magába zárja a vallomást, melyből élet születik meg a holt anyagon. Ott él, hozzánk közelebb álló, szebb, érthetőbb, mert már egy ember lelkén átszűrődött életet él a természet a Rippl-Rónai képein. A magány, az otthon, a természet, az intim pülanatok szülöttei ezek az intim vallomások, melyeket Rippl-Rónai József kiállításán együtt találni. Teli kézzel szórt kincsei egy kifogyhatatlanul gazdag, könnyen teremtő, nagy művészléleknek. TELEPY KAROLY KÉPEI Kollektív kiállítás a Műcsarnokban. Megnyílt 1906. január 27-én A szorgalomnak is megvan a szerepe a művészetben. A szorgalom együtt jár a kutatással, a kereséssel, de meg ismerünk sok írót, művészt, akiknek egyénisége csak vasszorgalommal végigvitt munkásság eredményeként nyilatkozott meg igazán. Az olyan szorgalomnak azonban, mely egy dolgot ismétel fáradhatatlanul és megszámlálhatatlanszor, semmi köze a művészethez; ez a szorgalom a derék mesteremberé, aki minél több cipőt húz rá a kaptafára, annál hasznosabb polgára a hazának. Telepy Károly a szorgalmas emberek ez utóbbi fajába tartozik, azzal a különbséggel, hogy ő ok és cél nélkül ismételt olyan dolgot, amivel nem használt senkinek; körülbelül hat évtizeddel ezelőtt megcsinált egy igen gyönge kis képet, s azóta azt ismételte néhány ezerszer. Nem volt művészember, amikor a művészpályára lépett, és nem lett a hosszú idő folyamán sem, amit e pályán eltöltött. Ifjan is az volt, ami ma, egy sablonos és ócska formának gépies ismétlője. A korból kiöregedett művészemberek mellett őrt áll a művészettörténelem, pártjukat fogja; Telepy Károlynak nem lehet része abban a védelemben, melyben, tegyük föl, elavult, de mégiscsak művészemberek részesülhetnek. Telepy Károly sohasem volt elavult, mert sohasem volt új, és sohasem volt művész. Ő mindig egyformán mesterember volt, aki vásznakat töltött meg óriási számban tájképekkel, hegyekkel, romokkal, miegyébbel, úgy, hogy munkásságában nyomát sem lelni a művészetnek. Az, hogy olaj-