Fülep Lajos: Egybegyűjtött írások I.
Nyomtatásban megjelent írások
199 ról hófehér sugarak suhannak le a virágokra és virágos asztalterítőre, a barna bútorokat megsimítja a fény, s a sápadt arcú nő hullámos hajfürtjeit meglebbenti az élet halkan lüktető ritmusa. A tikkasztó melegről hűs árnyékba menekülő női test pihegése hasonlatos ehhez az élethez, a sóvár csókoktól izzó, földhöz simuló testé, melyen egy, egyetlenegy remegés fut végig a bokától kezdve a csípőn, a keblen, a fáradt karokon, az arc hamvas pírján s a bágyadtan szétterülő hajkévéken. A fehér szoba halotti csendjében így él az élet, s így remeg meg a művész virrasztó lelke, mikor meghallja a bútorokból elrezzenő hangokat, meglátja a fölcsillanó színeket, és megérzi a falak közé zárt női test pihegését. A lelke húrjain végigreszket mindez a tompa lüktetés, s a húrokról zsongó melódiák szavát pendíti ki. A Verlaine dalát: Le foyer, la lueur étroite de la lampe ... 1 A színeknek ez a zsongó melódiája tölti be a fehér falak közé zárt bágyadt levegőt a RipplRónai enteriőrjein. Ott ül Pia esek bácsi, a virágok buja illatot árasztanak, ott ül a sápadt arcú, barna hajú nő, s szemei elmerülnek a szürke semmibe. A hamvasfehérré tompult levegőből fölbukkan egy arc, egy arc hamvas és sejtelmes árnya, a pirosra izzott ajkak szegletében ideges mosoly húzza meg magát, mint a pók, s a kérdően tágra nyílt szemek mélyéből elfojtott vágyak fénye villan ki. Szenvedélytől füllesztett melankólia üli meg a sima vonásokat, s a mosolyból, mielőtt kacajjá fajulna, a titkolt benső fájdalom rángó mozgása születik meg. Felbukkan egy arc magában, nincs körülötte semmi, nincs szoba, nincsenek emberek, nincs zaj, nincsenek színek, csak az az arc van, melyből két szem s az ajkak fénye világít feléd, és kérdez és felel, mielőtt kérdését kitalálnád. Egy arc magában, mely mögött nincs semmi, csak a lélek, egy arc árnya, mely úgy fedi rejtelmeit, mint a tó tükre a tó mélységeit. A gomolygó füstből vagy a víz színén imbolygó párákból öltött testet ez az arc? Vagy ott szakadt ki nagy magánosságban a hullámzó tömegből, az utca kavargó színeiből, az egymást taszigáló emberek zűrzavarából, a kávéházak zsibbasztó zajából? Csak fölmerül, csak kérdez, csak mosolyog, csak reád ejti tekintetét, s mielőtt elérnéd, már elvész a fátyol mögött, melyet egy pülanatra föllebbentett előtted az élet; a fátyol mögött, hol küzd és vergődik az élet, hol kacajjá fajulnak a mosolyok, csókká a vágyak, és sima, hamvas tagokat beleránt a mámorba a szenvedély. Mindebből semmi sem a tied, nem látod a tagokat, csak az arc bukkan fel nagy magánosságban. A pillanat a tied, a rohanó, a múló, az örökre elveszett pillanat. Nem hagy benned semmit, csak egy emléket, mely ott ring a lelked mélyén. Egy magános arc sejtelmes árnyékát. S egy nap, a találkozásnál nem kevésbé titokzatos nap egyik észrevétlenül rád szálló pülanatában fölmerül benned az arc emléke, mint ahogy fölmerült előtted az arc az élet kavargásában. S a pülanat örökkévaló testet ölt, és életet rögzít a holt anyagra. Keskeny és sima keretbe zárva, örök magányban ott találod őket a művész többi vallomása közt. Élnek a házak kint a szabad levegőben, s ablakaik, mint a kérdő női szemek, tekintenek reád. Szürke és fáradt felhők kavarognak felettük, melyek közt kivillan a bágyadt napfény, mint a mosoly a piros női ajkak