Fülep Lajos: Egybegyűjtött írások I.

Nyomtatásban megjelent írások

197 minél többoldalú módon teljesítse, beletrenírozta magát a festőmesterség mindenféle fajtájába, s ma már ott van, hogy egymás után meg tud festeni képeket á la Tiziano, á la Giorgione, á la Tintoretto, a la Makart, sőt ha kell, á la természet is. Utánérző és mindenféle technikában járatos, körmönfont rezonáló agyvelő, bravúros föltálalója puffanó ürességeknek, hideg számító, hangulatos tájaknak, borongós hangulatoknak rideg, érzéstelen reprodukálója, akár természet után, akár a műteremben. Képes Tizianót szóról szóra lekopírozni, egyben, ha természet után fest fejet, akkor is fekete, repedezett kép kerül ki a keze alól, melyben sokkal fontosabb az, hogy az a fej Tizianóhoz hasonlítson, mint hogy egy embernek a karakterét lesse el, vagy piktori értékeket váltson ki a formákból és színekből, egyéni látásán keresztül. Aki ennyire képes menni, az már nem festő és nem művész, hanem vagy tehetetlen kopírozó, vagy pedig előre megfontolt szándékkal, hideg ésszel felültetője a jámbor és jóhiszemű embereknek. Amit Mannheimer képeinek színességéről regélnek, az is a velenceiekben: Tizianóban és Veronesében, ezenfölül még Makartban leli a nyitját; ez a színesség nem alapul a modernek színtudásán, a színben látáson, a színekben jelentkező formáknak a levegőn keresztül való fölfogásán, hanem színesség a színességért, oktalan, céltalan, legföljebb az érdek nélkül való tetszés gyönge és üres elvére építve. Egymás mellé és egymásra halmoz színeket Mannheimer, anélkül hogy belőlük kedves képeknél egyéb kerülne ki. Pedig Mannheimer, ha néha megfeledkezik arról, hogy képtárak és műkedvelők is vannak a világon, hogy neki tulajdonképpen kiállításra és eladásra való képet kellene gyártania, friss, eleven, érdekes és színes impressziókat tud vászonra vetni, közvetlenül a természet hatása alatt. Ha azonban Mannheimernek, a nagy és elismert festőnek Mannheimerről, a kis és kevéssé ismert művészről akarnánk beszélni, abban esetleg lenne köszönet a piktormunka és művészegyéniség kérdésének megállapítását ületőleg; de ő maga nem köszönné meg azt, mert itt olyan tulajdonságait kellene dicsérnünk, amelyeket pályáján mellőzött, elfojtott és meghamisított. TELEPY KAROLY KÉPEI Telepy Károly fölött, akinek most ötszázhuszonegy képe látható együtt a Műcsarnokban, nyomtalanul suhant el a gyorsan száguldó idő. Az idő szállt, királyok jöttek, királyok mentek, harcok folytak, békék megköttettek, Lengyelországot leigázták, Magyarországot felszabadították, generációk tűntek el, de Telepy Károly rendületlenül megmaradt Telepy Károlynak. Az idő szállt, de ő megmaradt örökifjúnak. Mellette tehetséges emberek kidőltek, berozsdásodtak, kiszáradtak, terméketlenné lettek, ő tovább dolgozott, anélkül hogy csak egy hajszálnyival visszafejlődött volna, vagy kevesebbet dolgozott volna. Az a körülbelül 2, mondd kétszázezer kép, amit életében megfestett, ha visszafordul feléjük, boldogan mesél neki alkotója lankadatlan munkakedvéről és soha nem hanyatló kvalitásairól.