Fülep Lajos: Egybegyűjtött írások I.

Nyomtatásban megjelent írások

189 bői a félj, Bántelky kezébe juttassa a fényképet. Bántelky, a különben is • féltékeny félj gyilkos oroszlánná vedlik át a kép láttára, mely a feleségét ábrázolja — aktban. Halálra keresi Karádyt és Izát, a zseniális Puntofrancó azonban úgy vágja ketté a gordiuszi csomót, hogy Bántelky szeme láttára a falra vetít három képet: az első egy Vénusz fejjel, a második egy Vénusz fej nélkül, a harmadik egy Vénusz Bántelky fejével. Ezzel be van bizonyítva az, hogy a modern technika vívmányaival úgy lehet szobrokat fényképezni, hogy az ember egy fejetlen szoborra annak a fejét fotografálja rá, akiét csak akaija. Mivel Karády időközben összezúzta a maga Vénuszának a fejét, Bántelkyt könnyű meggyőzni, s az tényleg hisz is felesége ártatlanságában. A darab ezzel a nagyszerű tablóval végződik. Előzőleg azonban az történik, hogy Erna, aki csak nemeslelkűségből állt modellt Karádynak, összecsókolódzik Kasznár Andorral, mert ez a két lény nagyon szereti egymást. Vigh Muki öngyilkosságot színlel, s így ébreszt szerelmet Évikében, akivel majdan boldog lesz, ha a függöny végleg legördül. Báró Karády továbbmegy művészkedni, Bántelky a szűzbeszédjére készülni. Voila tout.

2 Hajó szerepek volnának ebben a, nem tudjuk, mért, vígjátéknak nevezett három felvonásban — rendben volna minden; ha néhány természetes jelenet, élénk, esetleg szellemes párbeszéd — akkor még örülnénk is. De az első hangtól az utolsóig nincs benne sem szerep, sem jelenet, párbeszéd vagy miegyéb, ami természetes, tűrhető, elfogadható vagy érdekes lenne. Véghetetlen ügyetlenség a felépítésben, naivság az egyes alakok felfogásában, ízléstelenség és szellemtelenség — röviden ezek a tulajdonságok jellemzik Ruttkay György darabját, melynek részletesebb ismertetésébe pusztán felebaráti kíméletességből nem megyünk bele. MAGYAR MANNHEIMER GUSZTÁV Budapest, január 20. A Nemzeti Szalon a modern magyar művészek sorozatában hatodiknak most Magyar Mannheimer Gusztávot mutatja be több szerencsével, mint ügyességgel. Mert a kiállítás anyaga nagyjában érdekes, figyelemre méltó, élvezetes, a rendezés azonban teljesen rendszertelen, felületes és logikátlan. A képek összevissza vannak a falakra aggasztva, úgyhogy az embernek ide-oda kell szaladgálnia, hogy egységes fejezeteket hámozzon ki Magyar Mannheimer fejlődésének egyes fokozataiból; a művész fejlődésének organikus végigtekintetéséről pedig alig lehet szó, mert semmi sem jelzi az egyes képek keletkezésének idejét és helyét, ami pedig mégiscsak fontosabb ilyen kollektív kiállításnál, mely egy művész egész munkásságáról akar számot adni, mint az, hogy valamelyik kép eladó-e vagy nem. A fejlődésnek rendszeres lebonyolítása pedig különösen fontos az olyan művésznél, mint Mannheimer, aki annyi, de annyi hatás alá került időről időre. Ha e hatások egyes termékei szét vannak szórva, akkor az ember a